Az izgalmas lesz, mondtam, sajnos nem beszélek angolul, de próbálkoztam.

-         Vatcs giv for you Sándor in Hangeri?  - kérdeztem Fraistól, és ő rávágta:

-         Balinka.!

-         Wats?  Kérdeztem, újra. Megismételte:

-         Balinka, és mutatta, hogy italra gondol. - Rémlett hogy van valami Kalinka nevű vodka, visszakérdeztem:

-         Vodka?

-         No Balinka!

-         Ja Pálinka!!! Esett le a húszfilléres. 

Sándor mindet értett, és mondta, hogy hoz Farisnak jó magyar pálinkát. És még hozzá tette, hogy ő már régi ismerőse, Farisnak, most harmadszorra jön Jordániába. Mondtam, neki, hogy mi azzal a géppel megyünk, amivel ő érkezni fog, és megígértem, hogy a repülőtéren az üvegfal mögül integetéssel fogom üdvözölni. Teljesen fellelkesedtem ettől a húszezres ötlettől. Igaz hogy itthoni biztosítéknak tettem félre, de még Sándor se veszt rajta az üzleten, hisz most 180 Ft a dollár. Már csak azon tűnődtem, hogyan magyarázom el Farisnak. Visszaértünk a városba. A bevásárló negyedbe mentünk, Faris, egyenesen Hillawi Oriental Suvenirs boltjába  vitt ahol Andi megtudta venni, a hastáncos ruhát. Amíg, ő válogatott, Cori egy ezüst karkötőt szemelt ki magának. Nézegetette, karjára tette, tényleg szép volt. Próbált meggyőzni engem, hogy vegyük meg, csak 15 JD. Nagyon vágyott rá, de nem vettem meg neki. Dühös lettem, mert elkezdte ecsetelni, hogy van még ennyi pénz a tárcámba, miért nem veszem meg? Kitessékeltem Corit az üzlet elé, mert túl erőszakos volt. Elmagyaráztam, hogy még a szállodában is kell fizetnünk a ki csekkolásnál, az italokat amit a mini bárból ittunk meg,  és a kilépésre is kell a pénz. Megnyugodott. Az üzletből Faris a lakásuk felé indult, mondta, hogy nekem is meg akarja mutatni a kis Juszuf-ot. és van még otthon valami nekem. Szabadkoztam, hogy már késő van, nem akarunk zavarni. De nem állt meg. Jó gondoltam, legalább készítek egy- két fotót a babáról. Megérkeztünk hozzájuk. Felesége Ani örömmel fogadott, boldogan hozta a csöppséget. Oda adta a kezembe. Gyönyörködtem a csöppségben, próbáltam Aninak magarázni, hogy én már nagymama vagyok, az unokám, Ádám is két hónapos.  Egészen jól sikerült.   

-         I hev a litli boj maj grandcsild, híz name Adam.

Ani úgy tett mintha értené. Mosolygott. Faris, előkerült a belső szobából. Kezében a tengerből, május óta nekem gyűjtött kincsekkel. Lerakta elém az asztalra. Majd elő vett a zsebéből, egy fehér tasakot azt Cori kezébe nyomta. Cori kibontotta, és az áhított karkötőt találta benne. Örömében fölugrott, és megölelte Farist.

- Hát Faris még erre figyelt? Ezt is megvette? Ingattam a fejem, nem szabadna elfogadni! Andrea, három gömb alakú vörös homokkövet kapott. Erről Faris korábban azt mesélte, hogy ritkán képződnek ilyen szabályos golyók a sivatagi homokból, a szél addig görgeti a homokot, amíg az összeáll és golyó alakú lesz. Úgy tartják ezekről a golyókról, hogy szerencsét hoz. Nem csak a kapott ajándékok, és a családias hangulat miatt, de most teljesen úgy éreztem, hogy Faris mindent meg tett annak érdekében, hogy jól érezzük magunkat. Elővetem a kéttízezresemet kitettem az asztalra, és mutattam Farisnak.

-         Its a hungarian forint. Sándor kam tumoro, end cséncs you handrid dollar.

Faris nem nyúlt a pénzért, én otthagytam. Elköszöntünk, a feleségétől, és a kisfiától. Visszavitt bennünket a szállodába Kint még hosszasan búcsúztunk, ígértük hogy 2005 májusában visszatérünk. Már csak fél óránk maradt, hogy zuhanyozzunk, összerámoljunk, és felsorakozzunk a haza induláshoz. Telve voltam szeretettel, boldogsággal, élménnyel, eszembe se jutott, sem az útlevelem, sem a randevúm nagyfa úrral. Fölmentünk a szobánkba, én estem elsőnek a zuhanyzóba. Alig másztam ki a tus alól, mikor csörgött a szállodai telefon. Andrea vette föl, és azt mondta engem keresnek.

- Engem? Csodálkoztam, de átvettem. Egy férfihang, tört magyarsággal, olyan hangosan beszélt a kagylóba, hogy távol kellett tartanom a fülemtől.

-         Azonnal jöjjön le a recepcióhoz. - ordított.

-         Csak később tudok menni, éppen most fürödtem. Miért menjek?

-         Hozza magával, amit Ammanban kapott! –szólt a további utasítás.

-         Siessen mert nem érek rá!

Mi van?  Nem értettem de föl kaptam egy ruhát, megfogtam a dossziét, amibe az összes íratom, jegyzőkönyvek, számlák és hazautazási engedély benne volt. Vizes hajjal csapzottan lementem a recepcióhoz. Oda lépett hozzám egy alacsony kopasz, harmincöt, negyven év körüli arab úr. Rám ordított.

-         Kovács Tiborné?

Összerezzentem a nevem ilyen szigorú kiejtésének hallatán, olyan volt, mintha valami bírósági tárgyaláson megbilincselt bűnösként hallanám. A kopasz úr, előbbi telefonbeszélgetésnél még türelmetlenebbül, még erőszakosabban kérte tőlem, az irataimat.

- Miért adnám oda? – kérdeztem.

- Mert vissza kel vigyem Ammanba! Szólt a válasz. Alig jutott el az agyamig, megfordult velem a világ, de nem volt időm megijedni, mert a fazon folytatta a kiabálást.

- Itt van az útlevele! - Nyomta a kezembe.

Hitetlenül belelapoztam, hogy valóban az én útlevelem-e. A férfi, hirtelen mozdulattal kikapta a kezemből az egész dossziét. Szó nélkül megfordult, és kifelé tartott a szálloda ajtón.

- Hé ocsúdtam fel, várjon már! Hová rohan, jó hogy megvan az útlevelem, de hol volt eddig? És ki fogja megfizetni a káromat?  Kopasz úr rám se nézet, kirobogott a forgóajtón. Követtem, de már csak azt láttam, hogy a szálloda előtt beül egy zöld kocsi anyós ülésébe, és elrobog vele és a dossziémmal az autó.

- Ki a fen volt ez? És hol volt az útlevelem? Miért, vette el a dossziémat? Visszamentem a recepcióhoz. Itt már gyülekeztek, az utastársak, és a csomagok. Kerestem Edinát. Nem láttam. Fölmentem a szobánkba, és elmondtam a lányoknak, hogy mi történt. Mindketten hitetlenkedve fogadták. Öltöztek pakoltunk, rendbe kaptuk a szobát. Pár perc múlva már mi is vonszoltuk a csomagjainkat lefelé. Már a lépcső tetején megláttam Edinát a recepciós pultnál. Leraktam a bőröndömet és oda mentem hozzá. Szegény lány még nálam is idegesebb volt, és azonnal sírva fakadt mikor meglátott. Kérdés nélkül elmondta, hogy az útlevelem egyik utastársnál volt. Aki szintén ebben a szállodában szállt meg, és ők is hárman voltak, férj feleség, gyerek. Az útleveleket az eddigi gyakorlattól eltérően, most nem egyenként, hanem, szobánként szortírozva, csinos kis borítékba kapták vissza az utasok. A borítékokat a szállodai alkalmazottak rakták össze. Ők így osztották ki. Nem vizsgálták át a borítékok tartalmát. A család se bontotta ki a borítékot, így nem vették észre, hogy egyel több jutott nekik, csak most, indulás előtt vették elő az útlevelüket. Meglepődve tapasztalták, hogy én is velük vagyok. Ne haragudjak, ő tényleg nem tehet róla. – remegett a hangja. Én szántam szegény lányt, csinos arcán mély ráncok, látszottak, Nagyon megviselte őt is a történet. Végül is minden jó, ha vége jó! Nem veszett el az útlevelem, otthon nem vár rám újabb procedúra. Hálát adhatok Istennek, hogy nem ennél nagyobb tragédia történt velem. Nyugodtan térhetek haza.

 – Rendben van, én nem haragszom. – Nyugtattam meg Edinát.

Ő tovább folytatta. Bár még nem járt le a szerződése, az Utazási Irodánál, de őt most ezért kirúgta a főnök, és velünk együtt haza kell utaznia. Nem kapta meg kétheti fizetését sem, csak repülő jegyet nyomtak a kezébe, és most ő is teljesen tanácstalan, mert nem hiszi, hogy itthon meg fogja kapni a pénzét. Tényleg szívből sajnáltam, és úgy éreztem, hogy ezért a malőrért ő drágábban fizet, mint én. Bátortalanul megsimogattam a hátát,

 - Jól van, ennek biztosan így kellett történnie, ne sír. Valahogy majd csak lesz.. Próbáltam lelket önteni belé. Kicsit megnyugodott, és meg kérdeztem tőle.

 – És ki volt, az bunkó aki nekem ilyen kedvesen adta vissza az útlevelem?

-         Ő a nagy főnök Nagyfa úr! – válaszolta.

Puff neki! Fizikálisan úgy éreztem, mintha jól kupán vágtak volna! Mégis csak beletrafáltam ebbe a nagyfába! Sajgott a fejem, és szédültem.

Ekkor világosodott, meg az elmém! Nem csak, hogy itt nem fizették, ki Farist, de otthon se fogok, semmilyen kártérítést, kapni. Hiába is nyúznám ezt a lányt, hogy írjuk le, maradjon azért valamilyen jegyzőkönyv félém. Bár tanulságos, történetet, de bizony nincs benne senki, aki egyedül hibáztatható lenne. Edina se, bár tényleg nem állt a helyzet magaslatán, a probléma megoldás terén. De az is igaz, hogy hasonló esetben, nekem se jutott volna eszembe az utastársak között keresni az útlevelet. Lelkem mélyén éreztem, ez a pénzt, senki sem vette el tőlem, és még csak nem is lett kidobva az ablakon. Ez bizony megint valami tandíj, amit meg kellett fizetnem.  Gondolatban, megdicsértem magam, hogy nem maradtam adósa Farisnak. És apró hálát adtam Istennek, hogy más bajunk nem esett. Elköszöntem Edinától, és oda mentem a lányaimhoz. Kérdezték, mi van? Elmondtam, látták, hogy nyugodt vagyok, ők is megnyugodtak. Rendeztük a recepción a szobaszámlát, mivel csak 1 üveg vizet ittunk, így mindössze négy JD kellett fizetni. Csomagjainkkal kimentünk a szálloda elé, nemsoká itt kel lennie a reptéri busznak, és elindulhatunk haza. Andi és én az útnak háttal álltunk, így nem láthattuk, hogy Faris kocsija a túloldalon parkol. Cori felkiáltott! – az a taxi nem Farisé? – ugyan miért lenne? – gondoltam, de hátrafordultam, hogy megnézzem. Sötét is van, nemsokára éjfél, és sok erre a sárga taxi. Az autó márka jelzését én sem láttam ebből a szögből, és nem ült benne senki. Meg vontam a vállamat, és ekkor egy kéz nyúlt hátulról elém! Andrea és Cori már látták, hogy Faris a hátam mögött van, de hagyták hogy sikerüljön a tréfája. Faris azért jött, mert felhívta a barátja, hogy Andrea kint hagyta a Wadi Rumban a dzsekiét.

 - Jé? Észre sem vettem. – Mondta Andi.

Faris Szabadkozni kezdett, hogy már nem tudott kimenni érte, de valahogy utánunk, küldi majd. Andi megköszönte, de rá ér, csak tegye el, majd májusban újra jövünk, és akkor elvisszük. Csak ezután, a jelenet után jutott eszembe, hogy megmutassam Farisnak a megkerült útlevelem. Ekkor odalépett, a csoportból hozzánk egy férfi, és a nevemet kérdezte, majd bemutatkozott. Nagyon sajnálta, ami történt, náluk volt az útlevelem, most hallotta, hogy mekkora bajt okozott. Mivel tehetné jóvá? Rögtön rávágtam: - Beszél angolul?

-Igen.

- Akkor fordítsa mindezt le, és mondja el Farisnak.

Faris megértett mindent, és bólogatott, hogy hát még ilyet… de azért jó hogy meg lett. Az utastársunk, még megadta a telefonszámát és felajánlotta, ha otthon bármiben segíthet, tanúsítania kell, hogy nála volt az útlevelem azt szívesen megteszi. Megköszöntem. Faris ezt is megétette, pedig magyarul beszéltünk. Kissé félrehúzott engem, és a zsebébe nyúlt. Kivette a kéttízezrest. Vissza akarta adni. De én tiltakoztam. 

–        No! Faris its a your geld, ah, mony, its a your mony! –helyesbítettem. – Com Sándor and change for you dollar.

Még egy kicsit huzakodtunk, majd elvettem tőle, és bedugtam az ingzsebébe. Ekkor magához húzott és megölet. Puszit nyomtam a mélyen barázdált ráncos arcára. Lehet hogy ez nem is hála puszira sikeredett, vagy csak én éreztem így? De tíz centivel a föld fölött lebegtem. – Milyen ember ez? – Éjszaka közepén idejön, hogy megmondja Andinak, az ottfelejtett, dzsekiét, és vissza akarja adni a pénzem? Fölrémlett bennem a májusi jordániai estem, amikor a szállodánkban, pontosan ennyit, 100 dollárt loptak el tőlem. Biztos voltam benne hogy magyar, tette, sőt azt is gyanítottam, hogy még egy munkahelyen is dolgozunk. Mégsem volt jogom senkit se gyanúsítani. Csak bámultam Faris arcát, ami láttam lebegni az imént nyomott puszim lehelet árnyékát. Tanulópénz! Koppant bennem a gondolat. Cori megkérte Farist, hogy szabályosan kösse meg fején a beduin kendőt. Amikor elkészült, megsimogatta Cori arcát, és azt mondta:

-Ju ár a bjutifull beuina! És megpuszilta a lányom.

A járdán már többen tolongtat, mikor begördült az első busz. Az emberek, úgy rohamozták meg, mintha az életük függne tőle, hogyha nem az első buszra férnek fel. Jött a második, és a harmadik is. Faris elbúcsúzott tőlünk, de még segített a csomagjainkat a busz csomagtartóba tuszkolni. Felszálltunk, és integetett az ablaknál. Búcsút intettem Aqabának, de tudtam, hogy visszatérek még. 

Hűvös szél fújt a King Husszein repülőtér előtt. Másfél órát vártunk, arra hogy kinyíljon előttünk az ajtó, sorba állhassunk a csomag vizsgálathoz. Andi lerogyott a csomagos kocsinkra. Cori szóba elegyedett a mögöttünk álló fiatalemberekkel. Körülvett az utasok csacsogása, mindenki az élményeit mesélte egymásnak. Már csak két óra, és elindul velem a gépmadár haza! Hosszas ácsorgás alatt többen is hangoztatták, hogy azért csak jobb lenne, ha bent várakozhatnánk, mert nagyon fáznak. Én nem fáztam, testem, lelkem átjárta valami furcsa meleg érzés. Egyik útitársnőnk meglehetősen ittas volt, hangosan kötekedett a férjével, majd másokkal is. Végre kinyílt az ajtó, mindenki előre engedte őket. Nők jobbra, férfiak ballra. Hangzott el az utasítás, és ennek megfelelően osztódott a tömeg. Mi még mindig kint maradtunk.

-December van, és én már ebben az évben másodszor jártam itt. Mi fogott meg eben az országban?  Testem föl fog szállni de lelkem biztosan itt hagyom. No nem bízom ugyan nagyfa úrra, de itt marad, megőrzésre, mint Andi dzsekije.

Végre mi is fedél alá jutottunk, és bezárult mögöttünk az üvegajtó, és ezzel a mozdulattal együtt a torkom is összeszorult. Lassan mi is felpakoltuk csomagjainkat arra, futószalagra, ami az átvilágítón továbbítja. Corit magam elé engedtem, a személy vizsgálathoz. Mosolyogva láttam szemében a várakozást. Májusi utam után meséltem neki, hogy itt a vizsgálatnál, amit egy Jordán hölgy végez, nekem levették a fejemről a beduin kendőt. Láttam Cori arcán, hogy erre a jelentre vár. Neki nem vették le. Barna arcáról, barna szeméből, és hajáról ítélve eddig is többen nézték itt arabnak. Ő büszkén tartotta fején a fehér kendőt. Útlevélvizsgálat után kifizettük a hét dináros vízumunkat, és helyet kereshettünk a várócsarnokban. Andrea nagyon fáradt volt, eldőlt az egyik széken. Cori újabb beszélgető társakra lelt, egy nászutas pár osztotta meg vele az élményét. Én lődörögtem, hol gyújthatnék rá, már elfelejtettem, hol is lehetett a dohányzó. Csak a kávézóban volt szabad, ezért oda mentem. Cori hamar felfedezte, hogy itt a szuvenír boltban, forintért is lehet vásárolni, azonnal fejni kezdett. Volt még valamennyim, odaadtam neki.  Rágyújtottam, és figyeltem a kávézóban az utasokat. A Petrai özönvíz- szerű esőzésről beszélgettek, amelyik a héten, több utastársunkat is kimosott Petra kanyonjából. – Hüm! Rémlett fel bennem! Miért is maradt el a Petra kirándulásunk?  Mert Ammanban  voltam! Tudtam hogy napokig arról szóltak a híradások, hogy soha nem látott eső zúdult Petrára, és a katonák segítségével mentették ki a turistákat. És most bele kezdhetnék egy, mi lett volna, ha okfejtésbe, de minek? Fölfedeztem Edinát, amint éppen az útlevelemet őrző emberrel beszélget. Oda mentem hozzájuk. Ők is a Petrai esőzést tárgyalták. Tőlük tudtam, meg hogy a szállodánkból is volt egy csoport Petrában, és többen közülük meg is betegedtek. Nekem az égvilágon semmi bajom nem történt. Csak megismertem az aqabai rendőrőrsöt, és az ammani magyar követséget. Megérkezett a repülőgép. Siettem az üvegablakhoz, hogy ismeretlen Sándornak integessek, de többen is integettek, és kintről is többen integettek vissza. Így nem tudtam meg ki az én cséncsmenem. Nem sokára mi is beszállhatunk a gépbe.

Amikor elstartoltunk, és emelkedni kezdett, az én lelkem leszakadt a testemről, és lepottyant valahová a Wadi Rum vörös homokjába.

Ha legközelebb erre járok, megtalálom.

Judit.

A történet igaz, megtörtént velem, szereplők igazi emberek. Saját nevemet Kovács Tibornéra változtattam, a kereszt nevem megtartása mellett.