Útlevél kaland Jordániában.

Novemberben elveszett az útlevelem! Történet a következő.

Hajnali háromkor érkeztünk meg Aqabába. Annak rendje módja szerint a repülőtéren összeszedték az útleveleket, vízumkezelésre. Mi a visszatérők nyugalmával, mint akik már tudják, mi itt a szokás, át is adtuk a reptéri alkalmazottnak.  Közölték velünk, hogy este 6.- kor kapjuk vissza a szálloda halljában. Időben ott is álltunk, de hiába vártunk, mert még nem hozták az útleveleket. Megbeszélés szerint, indultunk volna Farissal a taxisunkkal a Wadi Rumba naplementézni, és ott aludni. Faris az utcán, mi meg a szállodában várakoztunk türelmesen, de este nyolckor mégis csak megkérdeztük Edinát, a telepített magyar idegenvezető lányt, hogy vajon mikor érkeznek az útlevelek? Nem tudott válaszolni, de megnyugtatott bennünket, hogy ha menni akarunk, semmi baj, beteszik a szálloda széfjébe a mi okmányainkat. Hárman voltunk, barátnőm Andrea, Cori a 14 éves lányom és én.  Este nyolckor, már jól lekésve a naplementéről, nyugodtan útnak indultunk a Wadi-Rumba. Csak másnap este 9 kor mentünk vissza a szállodába. Én azonnal a szobánkba mentem, Andrea és Cori megkeresték Edinát. Ő teljes nyugalommal át is adta, Andreának, és Corinak is az útlevelét. Cori, megkérdezte:

- És anyué? 

Edina nem értette, hogy mit akar, nehezen esett le neki, hogy még egy útlevelet is oda kéne adni. Csodálkozva kérdezte Corit:

- Nem csak ketten vagytok? 

Én is lementem, bizonyítékként hogy vagyok, létezem. Szegény Edinának, csak ekkor tűnt fel, hogy az én útlevelem nincs meg.

- Biztos a repülőtéren maradt!  Állapította meg.

- Hú ha mindjárt intézkedek! Legyen nyugodt!

Én az voltam, csak másnap mi már indultunk volna Amman – Jerash, és úgy véltük oda azért kell az útlevél.  Telefonálgatás, zárva a repülőtér, jaj hát csak holnap tud intézkedni, de legyek nyugodt, nem kell útlevél Ammanba elég a fényképes igazolvány. Szerencsémre a személyim és a jogosítványom is nálam volt. Holnap megkeresik, az útlevelem, semmi baj! Másnap békésen elmentünk Ammanba, ott is aludtunk, tényleg csak a szállodában fitymálták a személyimet, de Faris kimagyarázta a dolgot. Két éjszakát voltunk távol Aqabától. Bejártuk, a Királyok útján, a Holt-tenger, és egy Banán liget, (ennek a helyiség nevét nem tudom, de itt virágzó, és érő banánt is láttunk. Ez a hely nem messze fekszik a Holt- tengertől, és melegvizes forrásból öntözték a farmot, ami Faris ismerőséjé volt. Itt évente kétszer is van banánszüret, és én traktort vezettem. További utunk, Kerak, Amman, Jerash, Amman, Mabada, Nébó-hegy, Holt-tenger – melegvizű forrás, pontos helyét ennek sem tudom – Vastag  beton csövön érkezik a meleg víz, amit egy medencébe gyűjtenek össze. Itt lehet fürödni, de ha férfi van a medencébe, nő nem mehet be, és fordítva. Mellette egy tetőteraszos kilátó van, innen csodálatos volt a Holt-tengeri naplemente. Későn éjjel értünk vissza Aqabába. Útközben több ellenőrző ponton is áthaladtunk, de szerencsére sehol sem kérték az útlevelem. A negyedik nap reggel újra kerestük Edinát! Kiderült, hogy baj van. Nincs sehol az útlevelem! Mennem kell az aqabai rendőrségre. Jó de nem tudok angolul, arabul még úgy sem. Mit tudok én kezdeni a rendőrségen? Faris már az utcán várt bennünket, abban bízva, hogy folytatjuk a programunkat. Edina vele beszélte meg angolul, a teendőket. Andrea és Cori a szállodában maradtak, én Farissal az aqabai rendőrőrsre mentem.

Faris elvitt, a rendőrségre. Kívül álló szemmel, bizony nem hittem volna hogy ez a rendőrség épülete, inkább valamilyen kerthelyiséges szórakozó helynek véltem volna. A rácsos kapun kívül állt egy rendőr, akit a ruházata, kék kardigája és sapkája alapján inkább csak biztonsági őrnek gondoltam. Ő eligazított bennünket, én csak mentem Faris után. Kapun belül lépcsők vezettek fel egy pálmafás teraszra. Innen nyíltak az irodák. Ezek sem tűntek irodának, Olyan benyomásom volt mintha strandon lennék. Egymás mellet több szobányi nagyságú helyiség, aminek nem volt zárt az eleje. Inkább hasonlított egy verandához, mint irodához. Már a lépcső tejénél fogadott bennünket, egy igazán szép arab fiatalember. Faris heves arab beszédbe elegyedett vele. Ez a szép fiatalember beszédük közben néhányszor rám sandított. Végig mért, tekintetével, majd rámutatott az egyik irodára, hogy oda menjünk. Ebben a nyitott helyiségben csak egy nagy régimódi íróasztal volt, és néhány kopottas vasvázú szék. Persze a falon, ott voltak Husszein, és Abdullah királyok képei, no és egy nagy térkép. Jött két másik rendőr az egyiknél géppisztoly. Ők is tárgyaltak Farissal. Leültettek egy székre, és teát hoztak nekem. Rá akartam gyújtani, mert mindenki dohányzott és ideges voltam, de Faris intett, hogy nekem nem szabad.  Kicsit félelmetes volt, mert egyre hevesebben beszéltek, amiből semmit se értettem, de az volt az érzésem, hogy valami nincs rendben. Elvették a személyi igazolványomat, és hangosan vitatkoztak Farissal, akin látszott, hogy megy föl a pumpája. Telt az idő és semmit sem tudtam, arról hogy mi fog itt most történni. Faris többször is telefonált, hol arabul, hol angolul beszélt. Másfél óra múlva érkezett, egy civil ruhás, középkorú, szimpatikus arab ember. Mindenkivel puszi jobbról, balról, majd hozzám lépett, és meglepő magyarsággal bemutatkozott. Elmondta, hogy ő fog nekem tolmácsolni. Úgy megörültem neki, hogy végre magyar szót hallok, de sajnos a nevét nem jegyeztem meg. Nos ő elmagyarázta nekem, hogy most faxot küldenek Ammanba a Magyar Követségre, és majd onnan visszaérkezik a hazautazási engedélyem. Addig is fölvesznek egy jegyzőkönyvet. A széparcú fiatal rendőr bejött a teraszról, újabb tárgyalás, teendők egyeztetése után végre leült az íróasztalhoz. Ráérősen elő vett, a fiókból három fehér papírlapot, gondosan közzé illesztett, két indigót, majd megtűzte gombostűvel. Némi íróeszköz keresés után, még néhányszor végig pásztázott rajtam a tekintetével, és nekifogott a jegyzőkönyv felvételének. De már a nevem kérdésnél heves vitába bonyolódott a tolmáccsal. Mi a nevem?  Andrási Lajosné.  Melyik a vezetéknév? Andrási. Keresztnév? Judit. De mi, az hogy Lajosné? Az milyen név? A tolmács magyarázta, hogy is van ez, magyaréknál, de szegény rendőr csak nem tudta megérteni, hogy Andrási Lajos a férjem neve, az egy férfinév, és a -né csak egy tulajdon rag. Végül mégis megírta a jegyzőkönyvet. Feltett néhány kérdést, ilyeneket: Kerestem- e az útlevelem? Biztos, hogy magyar vagyok? Biztos, hogy csoporttal jöttem? Ha Utazási Irodával jöttem, akkor ki nekem Faris? Miért nem az Utazási Iroda képviselőjével jöttem a rendőrségre?  Miért nem hoztam a szállodából jegyzőkönyvet? Nem lehet-e hogy visszakaptam az útlevelem csak nem emlékszem rá? Ezen, jót röhögtem! És telt múlt az idő. Majd fényképet kértek tőlem. Persze nem volt nálam igazolvány kép. A szép arcú fiatal rendőr azt mondta:

- El kell menni a Kodakba ott, egy órán belül készítenek igazolványképet.

De nyomban tovább fűzte saját gondolatát, és mintha csak magának mondta volna.

- Ha most elmegy a városba, lehet hogy eltűnik.

Még nem érkezett vissza a fax a követségről, amiben hitelt érdemlően igazolják az állampolgárságomat, és a szállodámból sem érkezett visszahívás, hogy valóban ott lakom.

Majd hivatása tudatában, megállapította:

 - Addig nem hagyhatja el a rendőrség épületét, amíg mind ez nem tisztázott.

Tolmácsom értetlenül nézett rá, de a széparcú rendőr mosolytalan arcáról semmilyen szándék nem derült ki, és további kérdésekkel támasztotta alá, az előbbi megállapításának helyességét.  

-         Mert mi van, ha mégsem az Utazási Irodával érkeztem?  Ugyebár a tolmács úr nem ismer, itt látott először. Bár mi lehetséges.

Mindezt csodálkozással fordította tolmácsom, ő sem találta helyénvalónak az ilyetén ügybuzgóságot.

Már két és félórája voltunk a rendőrségen Faris egyre idegesebb lett, arabul beszélgetett a tolmáccsal. Éreztem, hogy az Utazási Irodát szidják. A szép arcú rendőrnek, ismét gondja támadt a nevem leírásával. Kérte a tolmácsom hogy betűzze le, majd írja le az adataimat. Lassan de biztosan készült a jegyzőkönyv. Tolmácsom is türelmetlen lett, és telefonálni kezdett. Érdekes volt, hogy beszédében, keveredett a magyar és az arab szöveg. Ő az ammani magyar konzullal beszélt, és azt a tájékoztatást kapta, hogy minden képen el kell mennem Ammanba a követségre, mert csak személyesen vehetem át az ideiglenes hazautazási engedélyt. Erre kell majd a fénykép. Itt tartottunk a beszédben, amikor egy újabb egyenruhás rendőr érkezett. Egyenesen oda ment az asztalnál ülőhöz, és belecsókolt a nyakába. Tolmácsom észrevette a megrökönyödésemet, és mondta, hogy:

- Ne higgyen a szemének! Nem, ők nem melegek ez itt így szokás!

Magyarázatként azt is hozzáfűzte, hogy:

- Én is puszival köszöntöttem minden férfit.

Én rámosolyogtam, és halkan megjegyeztem:

-         Jó de maga nem a nyakába csókolt a rendőrnek.

Ezen nagyot nevettünk, és a rendőrök rosszallóan néztek rám. Farist is zavarta az illetlenségem.  Zavarának láttán én is elszégyelltem magam. A tolmács elmondta a rendőröknek is, amit a konzullal megbeszélt. Kérte a rendőröket, hogy most vegyék föl a jegyzőkönyvet, amivel nekem holnap Ammanba kell mennem!

- Jó de hogyan jutok én Ammanba? –hasított belém a gondolat.

Persze Faris felajánlotta, hogy elvisz.

       -  De ki fizeti az utat? 

Én is ideges voltam már! Nem én hagytam el az útlevelem, hanem az idegen vezető nem adta vissza. Bosszankodtam. Ha el kell mennem ismét Ammanba, annak a költségét fizesse ki az Utazási Iroda! Tolmácsom fölhívta az Iroda ügyvezető tulajdonosát. Ő azt javasolta, hogy szálljak fel a holnapi ammani buszra, és majd a busznál várjon rám valaki a követségről. Az ugyan nem tette hozzá, hogy ez a busz a szállodából fakultatív programra indulók autóbusza lenne, és azt se, hogy ki is kalauzolna el Ammanban. Amikor ezt a javaslatot tolmácsom elmondta nekem, úgy meg ijedtem, hogy sírva fakadtam. Tolmács úr közölte az ügyvezető úrral, hogy van taxisom, aki elvisz és eljár a követségen, csak a taxi díját kellene fedezni, mert nekem már nincs pénzem.  Hosszas beszéd után, megállapodtak abban, hogy Faris másnap elvisz Ammanba, és vissza. Ezért 100 USD-t kér, számlát ad, amit majd visszaérkezéskor a szállodában az idegenvezetőnk fizet ki neki. Megnyugodhattam. Elkészült a jegyzőkönyv is szép gyöngy arab betűkkel, oda adták hogy olvassam el, és írjam alá. Néztem én, mit Rozi a moziban, én már rég megtanultam, írni is, olvasni is, de jobbról balra fekvő kukacokkal, most sehogy se ment. Nevetséges volt a helyzet, mert tényleg természetes módon nyújtották oda az iratot, mintha csak arab lennék, én meg csak bambultam. Faris elkérte elolvasta. Mutatta, hogy hol írjam alá. OK. de, honnan tudjam, hogy mit is írok itt alá? Tolmácsom is végigolvasta, és megnyugtatott ez nem a halálos ítéletem, és még csak nem is az elfogató parancsom. Megmutatta, hogy hol kell aláírnom. A közel háromórányi munka gyümölcsét negyed perc alatt aláírtam. Elköszöntünk, és hárman távoztunk a rendőrségről. Kint az utcán Faris még beszélt a tolmáccsal, majd a kocsijának a hátsó ajtaját nyitotta ki nekem, ebből értetem hogy a tolmács velünk jön. Nem soká megálltunk valahol és kiszálltunk, Faris intett, hogy menjek utánuk. Fogalmam se volt róla, most hová tartunk, de már mindegy volt, csak WC-t találjak. Bementünk egy kávézóba. Én szegény magyar nyúlanyó, két meglett arab pasival. Persze, a kávézóban rajtam kívül egy nő se volt. Mindegy, csak nem lesz bajom, gondoltam. Faris azonnal megmutatta, hol találom a mosdót, amiből csak egy volt. Nem külön női és férfi. Ők leültek egy asztalhoz, Faris kávét hozatott, és kedvesen társalgott a tolmáccsal. Dolgom végeztével én is melléjük ültem. Társalgásuk közben nagyon kívülállónak éreztem magam, de végre én is rágyújthattam, beszívhattam a saját füstömet, és kifújhattam az idegességet. Vettem a bátorságot, és én is kérdeztem a tolmácstól. Megtudtam tőle, hogy nem a szálloda, és nem is az Utazási Iroda küldte a segítségemre, hanem Faris hívta fel egy barátját, és az a barát kérte meg őt, hogy jöjjön a rendőrségre. Ő nem hivatalos tolmács. Csak, mint üzletkötő, 1970-80 ig. tíz évet élt Magyarországon, most egy aqabai bankban dolgozik. Mesélte, hogy Pesten egy ruhagyár üzletkötője volt. A gyár új nevet kapott, de továbbra is működik. Az új név hallatán felvidultan jegyeztem meg:

-         Én ismerem a mostani igazgatót!

Csodák csodájára a tolmácsom is ismeri. Közös ismerős, és Budapest szépségei után már bennem is teljesen feloldódott a gyomorgörcs. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy hogyan lehet, olyan telepített idegenvezetője az Utazási Irodának, aki elküldi a magyar utast, egy arab taxissal a rendőrségre? Miért nem tudta, hogy szállodai jegyzőkönyvvel is el kellene látnia?  Meg is kérdeztem, de a tolmács azt válaszolta, jól van ez így. Ő személyesen ismeri, az Utazási Iroda igazgatóját, akinek neve hallatán a Nagyfa szó rögzült bennem. Hiába no, gondom van az arab nevek megjegyzésével.

- Nincs semmi baj. – nyugtatott meg a tolmács.

Majd részletesen elmagyarázta Farisnak hogy holnap, mit kell Ammanban elintézni, hol találjuk a követséget, és még a konzulátus telefonszámát is megadta. Megkérdeztem, tőle, hogy mivel tartozom, a tolmácsolásért és a kedvességéért, de azt mondta, semmivel. Nyugodt lehetek, most már nem lesz semmi bajom, és reméli, hogy a továbbiakban jól fogom érezni magam Jordániában. Jó tanácsként kaján vigyorral az arcán, megjegyezte:  

- Azért vigyázzon ám ezzel a vén kujonnal! – Farisra értette.

Megígértem, hogy betartom az iszlám szabályokat, és nem kezdek ki a taxisomal. Nevetve jegyezte meg, hogy nem is ettől félt, hogy én kezdeményeznék. Majd fel állt hogy indul, én is felállva köszöntem el tőle, Faris két puszival. Tényleg sajnálom, hogy nem jegyeztem meg a nevét, nem kértem el a címét, legalább egy köszönő emailt küldhettem volna neki. Remélem, a következő utamon megtudom Faristól ki is volt ő. Délután háromra járt az idő, amikor visszaértünk a szállodába, Faris is bejött velem, és átadott engem a lányomnak, és Andreának, akik már türelmetlenül vártak, és értetlenül néztek mi tartott eddig. Rövid elbeszélésem után, megbeszéltük, hogy hát így alakultak a dolgok. Az aznapra tervezett hajókirándulás elmaradt, a holnapi is átrendeződik, mert Ammanba kell mennem.  Ők is elmondták hogy ez idő alatt, Corii és Andrea Aqabában sétáltak, vásároltak, netteztek. Faris ez után elvitt bennünket, fényképet készíttetni, majd a Japán kerthez, ahol a lányok jót pipáltak. (pipával búvárkodtak) Itt meg vacsoráztunk és korán, már este hétkor visszamentünk a képekért, majd a szállodába, hogy legyen időm kipihenni magam, hiszen reggel hatra jön értem. Ő is haza ment a családjához. Este még kerestem Edinát, hogy megtudjam tőle, hogyan fizeti majd ki a költségeimet, de sajnos nem találtam. Elengedtem Corit Andival esti csavargásra, és lefeküdtem. Erre a napra éppen elég élményem volt. Másnap már hajnali félnégykor ébren voltam. Megnyugodva néztem a békésen alvó lányokra, szokásos hajnali meditációm után lezuhanyoztam, olvasgattam egy kicsit, rendet raktam a szobánkba. Félhatkor lementem a szálloda halljába. Meglepődtem, hogy az étteremben már sürögnek, forognak az alkalmazottak. Gondoltam talán nem szemtelenség, ha melegvizet kérek a kávémhoz. Nagyon kedvesen leültettek, melegvizet, teát, és reggelit is hoztak. Hárman is a szolgálatomra álltak, ez nagyon jól esett. Eszegettem, kávéztam, bámultam ki az ablakon, és azon tűnődtem, miért pont velem történik mind ez?  És mit gondolhatott a tolmács, miért kellene Faristól tartanom? Csak most esett le, hogy egész nap kettesben leszek vele, és bizony Amman messze van, hosszú az út oda- vissza. Jaj nekem! Hallottam már ezt azt az arab pasikról, mégsem féltem, túl vagyok én már a „jó nő” koron. Háromnegyed hatkor Faris begördült a szálloda elé. Körbe nézte a kocsiját, és én már ott is voltam mellette. Kicsit kedvetlenül köszöntött. Fáradtnak, mogorvának tűnt, de már is indultunk. Egy ideig szótlanul vezetett, most nem a királyok útján, hanem az autópályán, én így nevezem a kétsávos autóutat, autóztunk Amman felé. Elhagytuk az ellenőrző pontot, mikor végre megszólat. Angolul, beszélt, tudja, hogy én részben megértem, de nem beszélem az angolt, illetve meg lehet, hogy németül fogok válaszolni. Kérdezte, hogy vagyok, hogy aludtam, reggeliztem-e? Ezekre rövid Good, és Yes válaszokkal megfeleltem. Kedves volt, mert tovább beszélt, amit nem igazán értetem, de éreztem, hogy a tegnapi napról beszél. Válaszolni nem tudtam. Útközben megálltunk tankolni, kávézni, és délelőtt 10 órára már Ammanban voltunk. Nem mentünk be a belvárosba, hanem az üzleti és luxus negyedben kanyarogtunk. Minden sarkon rendőrbódé, előtte, vagy benne, géppisztolyos rendőrrel. Faris többször is megkérdezte, merre menjünk, mert nem tudta pontosan hol van a követség. Az egyik rendőr kérte az útlevelem, de beérte az arab nyelvű rendőrségi jegyzőkönyvvel is. Faris a kapott tájékoztatás ellenére, sem találta a megfelelő utat, a házakon különböző nemzetiségek zászlai. Én mondogattam, magam módján, melyik zászló melyik országé. Faris a Libanoni zászlót kereste. Le, föl kanyarogtunk, de nem láttam a magyar zászlót. Segítséget kért egy ammani taxistól, aki 7 jordán dinárért előttünk haladva elvitt bennünket a megadott címre, amitől mindössze már csak három, négy, saroknyira voltunk. Ammannak ez a része a követségi negyed, itt egymás mellett vannak a gyönyörű villák, nagyon hasonlítanak, a budapesti Stefánia, vagy Hermina úti követségi palotákra. Én azon álmélkodtam, jé ezeken van háztető is!  A környék, is nagyon hasonló a budapesti rózsadobhoz. Több megkezdett építkezés, szépen rendezett parkosított kertek. Vakolt házfalak, kovácsoltvas kerítések, biztonsági kamerák, bár kutatott a szemem, de kerti törpét nem láttam, de még kutyát sem. Fekete Mercedest annál többet. És minden honnan pazar a panoráma. Innen Amman egy nagy katlannak látszik, kis gyufás skatulyákkal kirakva, és nagyon jól látszott, közepén, a méltóság teljesen lengedező Jordán lobogó, és az Amfiteátrum is. Fényképezni szerettem volna, de Faris óvott tőle. A magyar követség épületén csak az EU zászló lengett, a magyar fel volt tekeredve a rúdjára. Faris kérdezte mi ez a kék csillagos zászló? Válaszoltam Europie Union. A főbejáratnál álló őr, a hátsó fertály felé irányított bennünket, ahol már nyílt is a kapu, hogy beléphessünk. Bent már vártak bennünket. Egy nagyon kedves, fiatal magyar hölgy nyitotta ki a teli üveges kerti veranda ajtót, és kissé beljebb szintén teli üvegezett ajtót, amin keresztül beléphettünk egy kis szobába. A hölgy hellyel kínált bennünket, majd eltűnt a jobbra nyíló, tölgyfa ajtó mögött. A helyiségben műbőr kanapé, dohányzóasztal, különféle, újságok, információs lapok, egy gyönyörű nagy virág, és a falon, Magyarország és Budapest térképe volt. Az ajtó mellett egy eltolható üvegezett, de lefüggönyözött hivatali ablak volt, amiben hamarosan fellebbent a függöny ismét viszont láthattam a magyar hölgyet. Elkérte a rendőrségi jegyzőkönyvet, és a személyigazolványomat, behúzta a függönyt. Kettesben maradtunk Farissal. Hosszú várakozás következett. Sehol egy darab- arab kedvesség, se tea, se kávé, csak dohányozni tilos tábla, viszont otthon érezhettem magam. Ülni már egyikünknek se volt kedve, hát próbáltam Farist a Magyarország, majd Budapest térképpel szórakoztatni. Olyan tisztán ejtettek ki a Balaton szót, hogy leesett az állam. Budapest térképén kalandozva megmutattam neki, hol lakom, ez persze már nem volt a térképen. Kellemes angolos németséggel magyaráztam Hier be findet sich máj hauz. ah, Hir ist máj hom, not hir, zonder- és jó messzire kimutattam a térkép mellé. Majd folytattam. a mutogatást, hol dolgozok, hol autózok naponta.- It iz a máj vork. in hospital. I have with máj car, jede morgen, ah not morgen, olvéjsz morning, brumm brurumm máj szuzuki.  Fel sem fogtam, hogy a helyiséget esetleg biztonsági kamera figyeli. Odabent talán látják mit ökörködök itt össze – vissza? Faris azért élvezte az útmutatásom, bár kétlem, hogy mindet értett volna. Viszont megint leesett az állam, amikor rámutatott a Hősök terére, és törve de meg kérdezte: 

- It’s a hösök tere?  

- YES! Ujjongtam. és jót nevettünk. Eluntuk a térképezést, Faris rá akart gyújtani, elővette a cigarettáját, éppen csak behelyezte a szájába, és gyújtó után kutatott a zsebében, amikor kintről jött egy biztonsági ember, szerintem magyar lehetett, de nem beszélt csak angolul. Kérte Farist, hogy kint gyújtson rá. Ekkor értettem meg, hogy bizony a kamera figyelt bennünket. Igazi Való Világ Show ammani változatban. Amíg Faris dohányzott, a biztonsági ember nem ment el mellőle. Soha sem lehet tudni, mégis csak arab? Ez, pedig itt, még ha Ammanban található is, a Magyar Köztársaság apróka területe, amit gondosan védeni kell, az arab terroristáktól. Nézegettem az asztalon található lapok között, és találtam egy arab nyelvűt, ami szép hazánkat mutatta be, a képekről ítélve kissé ideje múltnak tűnt. Mert Orbán Viktor vigyorgott rám, mint miniszterelnök. De tényleg szép kivitelű lap volt, odaadtam Farisnak, aki aztán belemerült, hogy hasznos infókat olvasson hazámról. Én próbáltam elképzelni az épület további belső részét, hol lehet a konzuli lakás, hol lehet a konya, és személyzeti helyiségek. Milyen lehet az emeleti ablakból a kilátás Ammanra? Tizenegy órakor érkeztünk, ide, és már fél egy is elmúlt, amikor halasztatlan folyó ügyeim miatt vettem a bátorságot, hogy bekopogjak a tölgy ajtón. A kedves magyar hölgynek mondtam, hogy hát pisilni kell, de nagyon. Ő azonnal intézkedett. Eső lépésként a békésen ülő, és olvasgató Faris mellet most két biztonsági őr jelent meg. Én beléphettem a tölgyfa ajtón, ahol egy fejkendős arab hölgy megmotozott, majd elkísért egy irodán, és egy folyosón át, a WC. –re. Megint megállapítottam fő a biztonság! De szerencsére visszafelé már nem motoztak meg. Viszont alkalmam nyílt megkérdezni a magyar hölgyet, hogy tulajdon képen mire is várok ennyi ideig? Válasza a konzul úr házon kívül van, csak fél kettőre jön vissza. – És mi dolgom nekem a konzul úrral? – Ő írhatja alá a hazautazási engedélyt, ami már elkészült, és ha gondolom ki is fizethetem az ügyintézés díját ami nyolc JD. Rendben, de a táskám kint van a váróban. Az arab hölgy bájos mosolyával kinyitotta az ajtót előttem, és meglátta Farist, aki milyen kicsi a világ valamilyen ágról a rokona. Nyitott ajtóban állva beszélgettek, majd az arab hölgy bement. Nem sokkal ez után csörgött Faris telefonja, a tegnapi tolmács érdeklődött, hol tartunk az ügyemben. Faris mondta, hogy várunk. Felgyorsultak az események, mert néhány perc múlva, az ablakon át, a magyar hölgynek, befizethettem a nyolc dinárt, és megkaptam az erről szóló bizonylatot. Ekkor ki jött a tölgy ajtón egy arab úriember, Farissal puszi, velem kézfogás és magyar bemutatkozás után, leült mellénk a kanapéra.  Azonnal fel tette a kérdést, mit kérek, kávét, teát? Én csak vizet kértem. Faris kávét. Előkerült egy hamutartó is, az arab hölgy hamar hozta a vizet és a kávét. Fittyet hányva a szigorú rendszabályokra mind ketten rágyújtottak. Én elmosolyodtam! Nesze neked, biztonság, sógor –koma, ni csak hova lett a magyar rend? És hogy csöppent ide ilyen hirtelen az arab vendégszeretet? Faris és az arab úr, beszélgetésbe kezdet. Így már gyorsabban szállt az idő. Közben a magyar hölgy, magvas rágcsálni valót hozott nekünk, és szóba elegyedett velem. Meg tudtam tőle, hogy Katalin a neve, Jordán férje van, hat éve él Ammanban. Elmondta, hogy az úr, akivel  Faris éppen beszélget, férje az iménti arabhölgynek, a hölgy  unokatestvére Farisnak, az úr pedig  személyi titkára a konzul úrnak. Faris nem tudta, hogy ők itt dolgoznak. Beszélgettünk még az útlevelem eltűnéséről, bizonygatta hogy ilyen még soha sem történt, és tényleg napok óta, telefon kapcsolatban állnak, a repülőtéri alkalmazottakkal, és a szállodai idegen vezetőkkel, valamit Nagyfával is, keresték az útlevelem, de sehol sincs. Sajnálkozva kérdezte:

- Tényleg nem kapta vissza?

- Nem sajnos nem! Válaszoltam csodálkozva.

Ennyire hülyének nézek ki? Mintha ezt már hallottam volna az aqabai rendőrségen is! Hitetlenül ingattam fejem. Katalin megnyugtató, okfejtésbe kezdett. Tulajdon képen, Ferihegyen be kell, hogy engedjenek a személyi igazolványommal is, az országba, hiszen magyar állampolgár vagyok.

- De Aqabában ki engednének az országból?

Abban azért nem annyira biztos, jegyezte meg, és hozzá tette, hogy Nagyfa úr még azt is el tudná intézni. Felettébb kíváncsivá tett ezzel, a kijelentéssel. Ki a fene ez a nagyfa? Jó tudom hogy az Utazási Iroda tulajdonosa, de már annyit hallottam ezt a nevet, és olyan nagyhatalmúnak tűnt, és próbáltam elképzelni a külső jegyeit. Képzetemben már megjelent egy nagy felfújt hólyag, ami hamar kipukkadt. Mert megszakadt a képzelődésem, mivel megérkezett a konzul úr is. Szívélyes köszöntés elnézés, bocsánat, de tényleg ilyen olyan halaszthatatlan ügyben volt távol. Beszélt még a titkárával, és Farissal is. Majd Katalin kihozta a hazautazási okmányomat, amit konzul úr és én is aláírtam, majd egy magyarnyelvű, számítógéppel írt, jegyzőkönyvet is kaptam, ami az eljárást részletezte. Vagyis, hogy nem kaptam vissza a szállodában az útlevelem, jelentkeztem az aqabai rendőrségen, ott felvett jegyzőkönyvvel itt személyesen megjelentem, és átvettem a hazautazási engedélyem. Végre! Minden rendben indulhatunk vissza! Elmúlt két óra! Te jó ég mikor érünk vissza Aqabába? Kézfogás, jókívánságok, ismét sűrű elnézéskérés, majd a konzul úr arra kért, hogy adjam át szívélyes üdvözletét Nagyfának!  Mosolyogva megígértem hogy megteszem. Csak magamban gondoltam: püff neki! Már megint ebbe a nagyfába ütközöm? Megteszem én, ha találkozom vele! Átadom a konzul úr üdvözletét. Bíztam benne, hogy lesz alkalmam rá, bár azt már akkor éreztem, hogy kemény ütközet lesz. Indulni készültünk, Faris elkérte az arabnyelvű prospektust, amit olvasott, örömmel adták neki. Konzul úr, és a titkára is egészen az autóig kísértek bennünket. Se biztonsági ember, se kamera nem kellett a távozáshoz, nyoma sem volt az érkezéskor tapasztalt rendszabályok betartásának. Jó! Lelkendeztem, most már biztosan elhagyhatom Jordániát! Szokványos nyelvtudásommal mondtam Farisnak:

-  Yes! I can flaj nah hause. Hungarian! I bleib not in Jordan, I will not your cvájte wajfe zajn. (fordítás: Igen én haza tudok repülni, Nem maradok Jordániában, én nem akarok a te második feleséged lenni) Bizonyosan megértette, mert kedvesen mosolygott – én még megtoldottam a mondandómat így.

- No húzzuk innen a csíkot Faris, elég volt ennyi a magyar embassziból. Irány Aqaba!

De Faris a belvárosba vitt. Egy, húsboltnak látszó étteremnél álltunk meg. Intett, hogy menyek vele. Kicsit lepukkantnak tűnt ez a hely, ami tényleg egyszerre töltötte be a mészárszék, húsbolt, és gyors étkezde szerepét. Nem volt piszkos, csak egyszerű. Pult húsokkal, birkafejjel, néhány asztal, székekkel. Egy tévé is volt állványra felszerelve. Az italhűtő viszont határozottan európai. Hamar elkészült az ételünk. Akkora tálat varázsolt elém, hogy négy embernek is sok lett volna. Frissen sült húsok különböző formában, mindenféle salátával, gránát almával, gyümölcsökkel körítve. És majd félliternyi joghurt. Két műanyagtányér, és evőeszközök képezték a terítéket. Egy üvegkancsó víz állt az asztalon. Szememmel a poharat kerestem. Faris kiment az autójához, és onnan hozott palackos aqabai vizet, és poharakat.

- Ist a good! Amman water no good for you.

- Ok, thank you – Válaszoltam, de magamban csak ámultam a figyelmességén.

Egy tálból ettünk, végig kóstoltam a sült húsok minden formáját. Az utolsó falat húst Faris a tálon hagyta.

-         Ist youre! – mutatott rá.

-         No! Ist youre! – toltam elé a tálat. Mosolyogva elvette.

Tányérjainkat, evőeszközeinket a szemetesbe dobta.

Ebéd közben, felhívtam Andreát és kérdeztük, hogy vannak, mit csinálnak?

-         Cori még mindig alszik! – hangzott a válasza.

-         Atya Isten délután háromkor? Ti mikor jöttetek haza az éjjel? Én félnégykor már ágyban láttalak benneteket. Aggodalmaskodtam.

-         Talán háromkor feküdtünk le? - Mondta Andi.

-         Rendben az alvó gyerek jó gyerek, nem baj, de azért próbáld meg felkelteni, nehogy valami baja legyen. Majd később újra hívlak még Ammanban vagyunk.

Ebéd után Faris vásárolt, húst a családjának, majd az autószerelők negyedében keringtünk. Erősen figyeltem, hol látok Subaru feliratot, hogy segítsek, rátalálni a keresett helyre. Meg is találtuk ahová Faris be állt az autójával. Nyugtatott, hogy csak néhány perc, az egész. Nem voltam türelmetlen, de volt már tapasztalatom hogy a néhány perc ebben az országban jó ha néhány órát és nem néhány napot jelent. A műhely igazi keleties, nem volt koszos csak olajfoltos, de amúgy rend volt. Valami elektromos dolgot bütyköltek Faris autóján, miközben engem teával kínáltak, és vizslató szemekkel pásztáztak. Ammannak erre a részére biztosan ritkán téved európai nő, egyedül arab férfival. Kérdezték Faristól, milyen nemzetiségű vagyok, de nem mondott nekik semmit az a válasz hogy magyar. A néhány perc úgy egy órát tartott, és megfigyeltem, hogy Faris húsz JD fizetett. Sokallotta a pénzt és bosszús is volt. Még egy kört tett velem Amman belvárosában, kérdezte akarok-e valamit vásárolni, de nem volt már pénzem, ami volt azt tartalékoltam, hiszen még nem fizettük ki neki a kialkudott 5 napos program teljes árát csak annak a felét. Megállt még egy helyen, amiről számomra nem derült ki, hogy milyen üzlet lehet, bement kijött egy szatyor valamivel, betette a csomagtartóba. És útnak eredtünk Aqaba felé.  A visszapillantó tükörből még egyszer megcsodáltam Ammnat, és búcsút intettem. Útban hazafelé megálltunk egy kávéra, egy útszéli helyen. Amíg én betámadtam a WC-t Faris süteményeket vásárolt. Kifelé jövet, az ajtóban Edinába botlottam, mögötte hangos magyar csoport.

-         Hú de jó hogy találkozunk! Gyorsan hadartam,- Úgy beszéltük meg, Nagyfa Úrral, hogy Faris tőled kapja meg ennek az útnak díját. Mikor kerülhet erre sor? – kérdeztem.

Edina nagyon csodálkozott ezen, örült hogy megvan a haza utazási engedélyem, mert ő már keresett ma engem, reggel a szállodában. Ugyan is neki Nagyfa úr azt mondta, hogy ezzel a csoporttal jövök én is, Ammanba az útlevelemet intézni. Igaz, hogy ők nem voltak Ammanban, csak Mabada Nébó-hegy, programjuk volt, de jött egy másik busz is, ami körutazást tesz, és az, vitt volna innen engem Ammanba. Végig hallgattam, de úgy éreztem, hogy ez  nem tartozik rám, mi lett volna ha…, és különben is, ha ez a busz és ez a csoport nem járt Ammanban, a másik ami elvitt volna, pedig tovább ment, akkor én hogy jutottam volna vissza Aqabába? Edina nyugodt lélekkel vágta rá hogy helyi busszal, jöhettem volna ide, és itt találkoztunk volna. Jó hát engem ez nem nagyon érint, most az a kérdés, mikor lesz Faris 100 dollárja kifizetve. Edina megígérte, hogy amint visszaérnek Aqabába intézkedni fog.  Egyáltalán nem nyugtatott meg ez a hozzá állás, és kezdtem tartani tőle, hogy valóban kifizeti valaki ezt a 100 dollárt. Útnak indultunk Farissal, és én egész úton ezen morfondíroztam magamban. Nézegettem a szép fényképes hazautazási engedélyemet, a jegyzőkönyvet, forgattam a rendőrségi papírt, és számolgattam magamban, lesz-e száz dollárom, ha mégse fizetnék ki? Lassan megnyugtattam magam, van bankkártyám is, bár azt nem szívesen használnám, és talán Andinak is maradt még pénze. Faris megkérdezte.

-         What is problem?

Sajnos nem tudtam válaszolni. De ő talán értette, különben is olvasott a gondolataimban. Azt mondta.

-         Money?  No problem! Judit, no problem.

Persze semmi probléma, csak ez az ember ebből él, és tartja el a családját. Nem szeretnék adós maradni. És különben sem én vesztettem el azt az útlevelet. A francba! Ez a csaj tök hülye. (Edina) szerintem lila gőze sincs, arról mit kellene tennie. A rendőrségre is egyedül mehettem volna, ha nincs Faris. És Ammanba is, no ki tudja, hogy lett volna? Bosszankodtam tovább. Önzsörtölődésemből az zökkentett ki, hogy Faris váratlanul megsimogatta az arcomat, majd megfogta a kezem. Hűha! Az áldóját. No erre mondta a tolmács úr vigyázzak a vén kujonnal? Villant át az agyamon. De nem húztam el a kezem, olyan biztonságban, szeretetben éreztem magam, egyáltalán nem keltett bennem ez a jelenet semmilyen üzleties vagy szexuális kihívásos érzetet. Sokkal inkább úgy éreztem, hogy egy gondos apa van mellettem, mintsem egy férfi. Egy ideig így autóztunk, hogy fogta a kezem. Nekem nagyon jól esett. Besötétedett, és Faris, felkapcsolta az autó világítását. Hamar kiderült, hogy a szerelőműhelyben nem végeztek jó munkát, mert csak a reflektor működik így a szembejövők folyamatosan, villogtak. Most ő lett bosszús. Félre állt, nézegette. mit tehetne, de nem talált megoldást, hát reflektorral mentünk tovább. Majd kikapcsolta a rádiót és láss csodát, működött az országúti lámpa. Hurrá akkor nem hallgatunk zenét! Csendben autóztunk, róttuk a kilométereket, elhaladunk a Wadi Rum mellet, feljött a Hold! Újhold volt. Fényes sarló, ragyogása repítette a lelkem a sivatagba. Nem volt kedvem beszélni, álmodtam. Testem az autóban zötyögött de a lelkem már kint ült a sziklán, elmerülve a vörös homokszemek között, valahol a végtelenben kavargott. Ebből az álomból hirtelen egy másikba zuhantam. Már nagyon közzel jártunk Aqabához, hegyek közt kanyargott az út, amikor hirtelen nagyon sötét lett. Sejtelmes ködszerű fehér lebegett az út felett, nekem úgy tetszet, mintha igazi angyalok táncolnának előttem. Fel is sóhajtottam magyarul:

-         Jaj de szép! Ezt a gondolatomat mindjárt le is, fordítottam: its very nice! De Faris rávágta:

-         nágyon szep!

Kiértünk ebből a sejtelmes kanyarból és elém tárult Aqaba. esti fényben ragyogva gyöngyruhába öltözve, úgy ahogy még soha sem láttam. Teljesen elérzékenyültem, és öntudatlan megfogtam Faris kezét. Sukram, köszönöm, motyogtam de totál meg voltam hatva a látványtól, és könnybe lábadt a szemem. Megszólat egy kacarászó belső hang bennem, csak vigyázni ezzel a vén kujonnal. – Gyorsan elengedtem Faris kezét. Nem soká megérkeztünk a szállodához. Andrea és Cori már az utcán vártak. Ekkor jutott eszembe, hogy nem hívtam vissza őket, hol ott Ammanban még azt ígértem. Este nyolc óra volt már. Milyen anya vagyok én? Villant át az agyamon. Gyerekemtől egész nap távol és még csak rá se telefonálok?  De mindketten lelkesen nyugtattak, hogy nem volt semmi bajuk, éppen akkor értek vissza az közeli net caféból, és egyáltalán nem hiányolták a hívásom. El sem köszöntem Faristól, bementem a szállodába, föl a szobánkba, és ki tudja, miért bőgtem, mint egy kisgyerek. Faris elvitte Andreát és Corit a családjához, hogy meg mutassa nekik az ötödik gyereküket, akkor kéthónapos kisfiát. Ez alatt én bőgtem, majd öntöttem magamnak arakot, tettem bele jeget és jókat kortyoltam belőle.(eme tevetej, megtette hatását) Belső feszültségem lassan oldódott. Bár nem tudtam, hol vannak, a lányok, de végtelen belső nyugalom szállt meg. Csak a zuhany alatt tértem magamhoz, - hol vannak ezek? Miért nem jöttek fel utánam a szobába? Ledőltem az ágyra, és megállapítottam, nekem ez is egy nehéz, de izgalmas és élmény dús nap volt. Bekapcsoltam a televíziót, bambán néztem, inkább csak hallgattam, az elfogyasztott arak hatására, zsibbadt lett mindenem, de nem bántam, kell a bélfertőtlenítés, ilyen kiadós ammani étel után. Kikapcsoltam a tv-t és kényelmesen eldőltem. Éreztem, hogy süllyedek, mindjárt elalszom, de próbáltam a tudatomat terelgetni. Késő esti meditációmat, a hazatérő lányaim hangos zsivaja zúzta szét. Visongva, egymás szavaiba vágva mesélték milyen édes Faris kisfia!  Andrea Toporzékolt! Nekem is pont ilyen kell! Ekkora fekete szemekkel! Cori most járt először Farisnál, ő inkább, a lakást mesélte, hogy milyen, meg Faris feleségét méltatta, és csak halkan jegyezte meg hogy kicsit bátortalan, Faris 14 éves fia, Mohamed, mert bemutatkozásnál nem nézett a szemébe. Én rosszallóan vettem, hogy miért terhelték Farist, azzal, hogy elmentek hozzájuk. Hiszen ő is fáradt volt már, de bizonygatták, hogy Faris akarta hogy elmenjenek. Jól van, bocsátottam meg nekik. Bújjunk ágyba, mert már csak egy napunk van, amit itt tölthetünk. Holnap ilyenkor már útra készen leszünk, irány Budapest. Nem voltam boldog, hiszen már két napunk elvesztegetődött az útlevél miatt. Cori nyugtatott, hogy nem baj, hogy ma nem mentünk Petrába. Ő legalább jót aludt, én és Andrea voltunk már, ne mérgelődjek. Mit csinálunk holnap? Búvárkodunk, vagy Wadi- Rum? Mind kettő vágta rá Cori. Elvonultak és nyugovóra tértünk. Hamar, mély álomba merültem, hajnali egy kor felébredtem, és azonnal lejegyzeteltem az álmom, amire csak foszlányokban emlékeztem, de fontosnak éreztem, hogy leírjam. Szerepelt ebben az álomban Nagyfa úr, aki hatalmas faként, állt mindig az utamban,  míg a tolmácsot Budapesten a Nagyvárad téren láttam, Farisból sas lett, Edina pedig bárányként legelészett, a pusztában. Én felhő voltam, mindent fentről szemléltem, hozzám csak Faris szárnyalt fel, csőrében olajágat hozott nekem. Láttam még az ammani követségi negyedet, kertjeiben telis teli, élő törpékkel, és óriás kutyákkal. Majd ismét Farist, amint sas képében elsuhan Amman felett. Ennyit jegyeztem föl, visszabújtam és újra elaludtam. Nem szoktam azonnal foglakozni az álmok megfejtésével, csak leírom, jelentése úgy is csak később nyilvánul meg. Reggel hétkor ébredtem. Nem volt több álmom. Lányok még aludtak, Faris kilencre jött, így volt időm megint magammal törődni. Meditációmat többször is megpróbáltam egy zöld rétről indítani, de sehogy sem sikerült, mindig Amman utcáin kötött ki a tudatom, hát hagytam, had vezessen. Gyönyörű imaginációs álomba volt részem, amit le is jegyeztem. Ezt most nem tartom fontosnak itt részletezni. Tisztálkodás után keltegetni kezdtem lányaimat. Nehezen és durcásan, morogva de felkeltek. Összeszedték magukat, így együtt reggeliztünk. Ismét Edina felkutatásra vetemedtem, de sajnos hiába zörgettem a szobája ajtaját. Cori és Andrea a szállodai medencéhez vonszolták magukat. Nem csak az otthoni reggelek indulnak nehezen, állapítottam meg. Előkerült Edina is, én újra kértem a taxiszámla rendezését. Megint csak ködösített, hogy ő erre nem hivatott személy, majd jön a nagy főnök és rendezi. Ez engem egyáltalán nem nyugtatott meg, tőlem szokatlan módon most felemeltem a hangomat. Kértem hogy most hívja fel azt a nagyfa urat, és kérdezze meg mi a teendője. A szállodai recepciós pult telefonjáról, fel is hívta, nem tudom, pontosan miről eshetett köztük szó, mert Edina angolul beszélt. Egyre idegesebb lett, és sírva fakadt. Már majdnem zokogva közölte velem, hogy Nagyfa úr nem fizet. Nekem kell kifizetnem a taxi árát. Az egészről Edinának kell majd egy újabb jegyzőkönyvet kiállítania, amit majd Nagyfa úr valamikor aláír, azzal kérhetem, itthon az utas biztosítótól a károm megtérítését. Megsajnáltam szegény lányt, olyan ideges volt. Úgy remegett, mint a kocsonya. Eszembe jutott, talán illetlenség volt ezt a nagyfa embert, ilyen korán zavarni. De megkérdeztem tőle, mikor írja meg ezt a jegyzőkönyvet. Megígérte hogy a nap folyamán ezt megteszi, Nagyfa úr úgy is csak este fogja aláírni.

 -Rendben este mikor találkozunk? Vagy inkább délután?

- Este vágta rá Edina.

Idegessége és félelme átragadt rám, és már éreztem, hogy bizony nagyfába akarom én vágni a fejszémet. Jobb, ha nem reménykedek semmiben. Szobánkba visszatérve, megbeszéltem Andreával, hogy mitévők legyünk. Egyrészt tartozunk még Farisnak a kialkudott program árának felével, erre félre volt téve a pénzünk. Igaz hogy az öt napból kettő nem a program szerint zajlott, de a rendőrségen töltött időt, és az ez utáni estét vegyük úgy, mintha a programban lett volna. Andrea, rávágta, hogy de a külön ammani utat, ne. Jó de akkor mennyit kellene levonni a tegnapi napért? Amit ugye nem biztos, hogy ki tudok fizetni, mert nincs plusz száz dollárom. Andreával abban maradtunk, hogy megkérdezzük Farist. Én méltánytalannak éreztem volna az amúgy is nagyon baráti árból, tovább alkudni a félresikerült program miatt, de azt is megértettem, hogy az útlevelem miatt, Andrea, és Cori tervezett programja is felborult. Miért fizessen Andrea öt napot, mikor csak tényleges hármat töltött Farissal? Igazat adtam neki, de lelkem mélyén szégyelltem volna Farisnak ezt előadni. Nem kellett sokáig gondolkodnom. Faris várt ránk odakint, és megkérdezte, mivel töltenénk szívesen a mai napot. Magyarázni kezdtem, hogy pénzt kell kivennem a kártyámról. El is indultunk. Először automatánál állt meg, de én mutattam, hogy nem merem használni.
Több bankot is meg próbáltunk de a Cirrius maestro- kártyát nem fogadták el. Feltűnt hogy a bankban is dohányoznak a kizárólag férfiakból álló az ügyfelek. Sikertelenségünkön elkeseredtem. Miért nincs nekem Visa kártyám? Farisnak újabb ötlete támadt, elvette a kártyámat, és bementünk egy európai stílusú ABC szerű boltba. Itt már jártunk korábban is Farissal, és tudtam, hogy itt érdemes italt venni, és a tulaj jó barátja Farisnak. Tulaj megnézte a kártyát és megállapodtak, hogy ha vásárolunk valamennyit, akkor száz dollárral több árat üt be, és ide adja a pénzt. Vásároltunk is ezt azt, összesen 18 JD értékben, csak amikor a fizetésre került sor, a tulaj éppen telefonált, és az alkalmazottja csak 18 JD ütött be a gépbe, így húzta le a kártyát. A gép el is fogadta a tranzakciót, és levonta a pénzt a kártyámról. De így nem kaphattam meg a készpénzt. Semmi baj, lehúzzuk még egyszer. Ám legyen. Újra próbálkoztunk, most 70 JD ütöttünk a gépbe, mint vásárolt összeg. De ezt a tranzakciót elutasította a gép. Nincs elég fedezet írta ki. Az nem lehet, hiszen a fizetésemnek már meg kellett érkeznie a számlámra. Százezer forintnak biztosan rajta kell legyen. A tulaj azt mondta, hogy lehet, hogy azért utasítja el a gép a kártyát, mert rövid időn belül másodszor is ugyan ott akarom használni. Ilyen itthon is előfordult már velem, megnyugodtam. Elbúcsúztunk és egy másik boltban, újra próbálkoztunk Itt sem jártunk sikerrel. Azt írta ki a gép, hogy nincs fedezet, nem hogy száz de tízdollárnyi összegre is elutasította. Ekkor ijedtem meg igazán. Mi van, ha 18 JD helyett az előző helyen 180.at ütött be az alkalmazott? Lázasan kerestem az előbb kapott bizonylatot, megtaláltam, de halovány számok voltak rajta. Jaj Istenem! Hát nem volt még elég a bajból? Na mindegy hagyjuk a kártyázást, menjük a Japánkerthez. Útközben arra kértem Andit, hogy fizessük ki Farisnak a teljes összeget, majd otthon lerendezzük egymás közt, oda adom neki, az ammani napot. Elérkeztünk a Japán kerthez, Khaled, régi jó ismerősként nagy örömmel fogadott bennünket. Hűvös volt az idő, már december negyedikét írtunk. Leültünk az ernyők alá, Khaled hozta a teát, és a rágcsálni valót. Lányaim borzongva húzták össze magukon a kardigánt és úgy döntöttek, mégsem merészkednek a vízbe. Összeszedtük a pénzt, és oda adtuk, Farisnak. Ő megszámolta, és azt mondta, ennyi nem jár, mert nem tudott teljes programot adni. Andi megkérdezte. How many? Faris szemmel láthatólag agyban számolt, de nem mondott semmit, letette az asztalra a pénzt. Én szigorúan Andira néztem, és megpróbáltam megmagyarázni Farisnak, hogy nem fizet z Utazási Iroda a tegnapi ammani útért. Kértem hogy hívja fel, a tolmácsot, értette, hogy mit akarok, de nem tette meg, tovább mutogattam, hogy nem akarok adós maradni neki. Úgy tűnt megértette, Andreára nézett, és megkérdezte tőle, hogy rendben van így? Andi is helyeselt, erre Faris eltette a pénzt. Végre megszűnt a rossz érzésem.  Rendezve vannak a számláink. Andinak eszébe jutott, hogy még nem vette meg a hastáncos ruhát, amit megígért valakinek. Mókásra sikerült az előadása, amiben próbálta megmutogatni, hogy mit is akar vásárolni. Faris bólogatott, hogy érti. Elindultunk vissza. Aqaba külvárosában, keringtünk az igazi nyomornegyedben. Itt bizony a házak nem házak, csak falak, se tetejük, se ablakuk, se ajtó. Mindennek meg van a nyílása. De laknak benne, mert rongyokon fekvő embereket láttunk Tyúkok és kecskék sétáltak el előttünk. Nagyon szűk utcákban itt-ott egy lepukkant autó. Cori még nem járt erre. Meg is kérdezte, ez is Aqaba? Igen ez is. Hú hát ehhez képest Faris nagyon rendes helyen lakik. Állapította meg. Kisseb nagyobb gyerekek szaladgáltak az autó körül, mind rajongva üdvözölte Farist. Megálltunk egy élelmiszert árusító bódénál. Bementünk, itt vizet, édességeket vásárolt Faris, nekem a fűszereket ajánlotta. Volt még néhány dinárom, vettem belőle. Amint elhagytuk ezt a boltot, Faris szétosztotta a gyerekek között az édességet. Tovább mentünk, megálltunk egy zöldségesnél. Itt végig mutogatta a gyümölcsöket. Corinak gránát almát vett. Vásárolt, még gyümölcsöket, hagymát, krumplit, paradicsomot, fizetett és tovább mentünk. A halasnál állt meg, mutogatta, hogy itt friss a hal, és Andi kezébe nyomott egyet. Érdekes tapintású volt, már nem mozgott, száraz ezüstös bőr fedte. Nem volt rajta pikkely, Fejrésze cápára emlékeztetett. Lefényképeztem Andit a hallal. Faris megmérette, majd kifizette. Újabb szatyorral gazdagodva, tértünk vissza az autóhoz. Most gyümölcsöket osztott szét a gyerekek között. Majd elhajtottunk. Hirtelen visszakanyarodott, és már nem is Aqaba felé mentünk. Csodálkozva kérdeztük hová megyünk?

-         My suvenir,- válaszolta Faris.

 Alig ocsúdtunk fel, már is ismerős tájon autóztunk.

-         Hová megyünk a Wadi Rum-ba? Yes, we go to Hussein! – kiáltott fel Cori.