13. Madaba – Amman – Aqaba (december 2. kedd)

Reggel 6 előtt megpróbálok csendben távozni a szállodából, miközben meglehetősen nyomorultul éreztem magam ezen a korai órán. Még egy váratlan akadállyal is meg kell küzdenem, mivel a kapu zárva van, és hiába ügyeskedem, nem tudom kinyitni. Kénytelen vagyok fellármázni a háziakat, hogy kiengedjenek, miközben elég furán néznek rám, mi ütött belém, hogy ilyen korai időpontban egyedül igyekszem távozni. Miután magyarázólag hozzáteszem, hogy sajnos, muszáj a rendőrségre mennem, a gyanakodás egyáltalán nem enyhül a szállodás asszony tekintetében, de azért szó nélkül kienged. A rendőrség néhány utcányira van csak, így pár perc alatt odaérek. Egyetlen ügyeletes van benn, akinek fogalma sincs, mit akarok, és angolul sem beszél. Értésemre adja, hogy jöjjek vissza 7-re, addigra már itt lesznek a többiek is. Nem túl biztató kezdet, de hát mit lehet tenni, elmegyek reggeli után nézni, hogy kihasználjam az időt addig is. Előtte még elsétálok a Szent György templomhoz, mely a szállodától szintén nincs messze, meggyőződöm róla, hogy tényleg olyan korán nyit, mint ahogy a Lonely Planet írja, majd próbálom megtalálni a Tourist Police-t, melyről tegnap Abdallah azt mondta, itt van egész közel, és ő lesz ügyeletben 24 órán át. Rá is bukkanok rövidesen a feliratra egy konténer házon, de hiába kopogtatok, életnek semmi jele. A város még csak most kezd ébredezni, egy utcaseprő egykedvűen sepregeti a kihalt utcát, én pedig elindulok az ismert falafel sütöde felé, hogy vásároljak valamit reggelire. Ma hosszú busz útnak nézünk elébe, mert Aqabába csak Ammanon keresztül tudunk eljutni. Először tehát 32 km-t kell északra utaznunk ahhoz, hogy azután Ammanból 330 km-t utazzunk délre Aqabáig. A nap fele buszozással fog telni, ezért péksüteménnyel is rendesen feltankolok az útra, és még így sem költök többet 1 JD-nél. Megreggelizünk a szállodában, összepakolunk, és 7-kor elindulok vissza a rendőrségre, hogy pontot tegyünk végre az állvány ügyre. Közben jövet menet összefutok a szállodás asszonysággal, akinek tekintetéből csak csodálkozást olvasok ki, hogy még mindig szabadlábon rohangálok. Még egyszer elkövetem azt a hibát, hogy magyarázkodni kezdek neki az állványról, meg az eltűnt taxisról, de aztán feladom, még mielőtt összeáll benne a kép, hogy nyilván eltüntettem egy taxist a távol töltött éjszaka alatt. A rendőrség előtti parkolóban azután rég nem látott ismerőst pillantok meg – a kalandos utat megjárt állványomat! Taxisunk fia is ott áll mellette, és a viszontlátás elérzékenyült pillanatát kihasználva, mindjárt 15 JD-re nyújt be igényt. Nem kezdek meddő vitát, inkább javaslom, keressük fel Abdallahot, hogy tegyen ő igazságot. A Tourist Police jeles képviselője éppen ébredezik, és bár nem túl rendezett öltözékben nyit nekünk ajtót, gondolatait mégis mindjárt rendezetten, és ellentmondást nem tűrően hozza a taxis fiának tudomására. Tekintve, hogy apja otthagyott minket megbeszélésünk ellenére a pusztaság közepén, nem teljesítette a megállapodást, és így semmi nem jár neki. Legyen hálás, hogy nem teszünk ellene feljelentést, és beérjük azzal, hogy visszakapjuk az állványt. A taxis fia kényszeredetten elfogadja a rendőr döntését, és végülis harag nélkül veszünk búcsút.  Boldogan sietek vissza a szállodába, diadalmasan lóbálva a visszaszerzett állványt. Most már valóban zavartalanul, és a fotózáshoz szükséges hiánytalan kelléktárral felszerelkezve mehetünk a híres térkép mozaik megtekintésére.

Nyolc órakor ott állunk a Szent György templom bejáratánál, hogy fejenként 0,5 JD belépő ellenében bebocsátást nyerjünk. A keresztény – görög ortodox - templom egyáltalában nem meglepő itt, hiszen Madabában él ennek az iszlám országnak a legnagyobb keresztény közössége. A templomban, 1896 decemberében napvilágra került padló mozaik is a korai keresztény múltat idézi, a szakértők i.sz. 540-re becsülik készítési idejét, tehát még jóval Mohamed, és az iszlám születése előtti időkre. A mozaik rendkívüli érdekességét az adja, hogy a Szentföld részletes térképét ábrázolja, mely eredetileg kb. kétmillió apró darabkából lett kirakva. A ma látható töredék az eredetileg 5,6 x 15,7 m-re becsült felület 30 %-a mindössze, de nagyon jól felismerhetők – a bőségesen rendelkezésre álló magyarázó anyagok segítségével persze – a különböző földrajzi egységek, városok, sőt még épületek is, melyeket több mint 150 görög nyelvű felirat segít azonosítani. A térkép által bemutatott terület határai a mai Libanontól Egyiptomig, illetve a Földközi tenger partvidékétől az arábiai sivatagig terjednek. Központi helyet foglal el rajta a Jordán folyó völgye, és a Holt tenger medencéje, de épségben maradt déli csücskén a Nílus delta vidéke és a Sinai félsziget is jól kirajzolódik. A bibliai helyeket, városokat templomuk, illetve valamely jellemző épületük plasztikus szimbóluma jeleníti meg. Jeruzsálem, a szent város, olyan részletességgel lett kidolgozva, hogy ellipszis alakban körbefutó falain belül 36 épület különböztethető meg, melyek az észak-déli tengelyben futó, oszlopsorral övezett főút mentén helyezkednek el. Ezeknek az épületeknek az azonosítása nagyban hozzájárult a mozaik keletkezési idejének pontosabb meghatározásához. Minél alaposabban belemélyedünk a részletek tanulmányozásába, annál inkább ámulattal tölt el minket a hihetetlenül aprólékos és sokoldalúan ötletes ábrázolás. A síkban való elhelyezkedés bemutatása mellett gondot fordítottak a domborzati viszonyok megjelenítésére is, melyet sajátságos forma és színrendszer alkalmazásával értek el. Mindezen túlmenően a táj növény és állatvilágára is találunk utalásokat. Az Arab sivatagban gazellára vadászó oroszlán, a Jordán folyóban halak láthatóak, míg a folyóparton bokor jelképezi a sűrű növényzetet, az oázisokra pedig pálmafák utalnak. A Holt tenger erősen sós vizében nem élnek halak, a rajta úszó két vitorlás hajó nyilván nem a halászatot, hanem a közlekedést szolgálta. A művész figyelme, még a hajók személyzetének ábrázolására is kiterjedt. A Jordán folyón két komp átkelőhelyet is megfigyelhetünk, míg holt tengeri torkolatánál, egy, a sós víz elől visszaforduló halat látunk. Érdekes volt felfedezni a térképen tegnapi kirándulásunk helyszínét, Wadi Mujibot, és mellette még két kisebb oldal völgyet, északabbra Wadi Zarqát, délebbre pedig Wadi Hasát. Három Holt tengerbe ömlő forrás is jól kivehető a mozaik képen, melyek közül a legnagyobb Hammamat Ma’in, pár nappal korábbi programunk egyik fénypontja. Engem amúgy is lenyűgöznek általában a térképek, melyeknek a böngészése már önmagában élményt jelent számomra, de ez a mozaik kép a vártnál is nagyobb lelkesedést és elragadtatást vált ki belőlem. Egy másfél évezreddel ezelőtt készült térkép, melyben ennyi aprólékos, átgondolt és művészi munka testesül meg, egész egyszerűen nem hagyhatja az embert érintetlenül. Miután kiámuldozzuk magunkat, diadallal állítom fel kalandos úton visszakerült állványomat, hogy segítségével néhány fotón is megörökítsem a mozaik képet, illetve annak pár jellemző részletét. A szöveg és a képek egységesen, a térkép nyugati irányából nézve értelmezhetőek, a padló megvilágítására szolgáló egyetlen lámpa is ebből az irányból adja a fényt, így ennek megfelelően helyezkedem a fényképezéshez én is. A mozaik folytonosságát sajnos több sérülés is megtöri, de a leginkább zavaró az a vastag, négyszögletes oszlop, amelyik a Holt tenger déli csücskétől a Sinai felé eső terület fölé került, az eredeti templom későbbi korban történt újjáépítése során. Figyelembe véve azonban a történelem viharait, melyek jó párszor átvonultak ezen a területen, már az is csoda, hogy egyáltalán ennyi megmaradt a térképből.

Mi mindenestre elégedetten ballagunk vissza a szállodába, ahol kifizetjük a három napra járó 30 JD-t, és most már végleg búcsút mondunk a gyanakvó asszonyságnak, aki a pénz átvételekor azért már érezhetően megenyhültebben néz rám. Kigyalogolunk a buszállomásra, és 9 órakor elhelyezkedünk azon a buszon, melyről azt állítják, hogy Ammanon keresztül Aqabába megy. Kicsit gyanús ez a fene nagy szervezettség, de mivel csak a fővárosig szedik be a fejenként 0,2 JD-t, úgy gondoljuk túl sok kockázat nincs a dologban. Alig van időnk rá, hogy egy utcai árustól teát vegyünk, mert negyed tízkor már indulunk is. Komoly egyensúly gyakorlatokat végzünk, hogy a vékony műanyagpohárba kapott forró teát ne löttyintsük magunkra a mozgó buszon, s ezzel a mutatvánnyal mindjárt sikerül derűt csalnunk útitársaink arcára. Az út egy órát tart csak, de mire megérkezünk Amman Wahadat buszállomására, úgy tűnik, mintha egy másik éghajlati zónába cseppentünk volna, annyira hűvös van, és hogy az élmény még teljesebb legyen, az eső is elkezd esni. Kiderül, hogy át kell szállnunk egy nagyobb buszra, mely már bent várakozik. A közvetlen járat tehát ezek szerint azt jelenti, nem kell másik pályaudvarra átmennünk, itt helyben van a csatlakozás. Ennek a busznak még csomagtere is van alul, úgy hogy a nagy hátizsákok ide kerülnek, nem foglalnak el többlet ülőhelyet felül, és így fizetnünk sem kell külön utánuk. Az átszállást sikerül szárazon megúsznunk, de örömünk még korai, mert az égi áldást akkor kapjuk nyakunkba, mikor a legkevésbé gondolnánk.

Fél órás várakozás után, háromnegyed 11-kor indul a busz, anélkül, hogy teljesen megtelt volna. Rövidesen összeszedik a viteldíjakat is, ketten fizetünk 7 JD-t, a 330 km-es útért. A viharverte jármű ragyogóan gyűri a kilométereket, motorikusan semmi gond nincs vele, viszont a karosszéria karbantartására úgy látszik kevesebb gondot fordítanak, mert a tető láthatatlan lyukain egyszer csak elkezd alattomos sugárban folyni  víz. Az első kiöntött ürgék mi vagyunk, először az ülésre tett műanyagzacskóval kísérletezünk, majd kénytelenek vagyunk elülni egymás mellől, hogy mindketten szárazra kerüljünk. Ez az állapot nem tart azonban sokáig, mert megkönyörülnek rajtunk, és egy kis átrendeződés után egymás mellé ülhetünk ismét, méghozzá szárazon.

Most nem forgatom az LP-t olyan lázasan, mint máskor, mert a hátralévő programok tervezéséhez már nem nagyon van szükség rá. A maradék három napunkból kettőt kívánunk Wadi Rum szemet gyönyörködtető vörös sivatagának magányában tölteni, az utolsó napon pedig búvárfelszereléssel lemerülni a Vörös tengerbe, hogy megcsodáljuk színpompás állatvilágát. Ehhez már csak ki kell választanunk Aqabába érkezésünk után a megfelelő vezetőt, aki ismeri a sivatagot, és terepjáróval végigvisz minket a leglátványosabb helyeken. Erre már tettem lépéseket menet közben az interneten keresztül, de még konkrét árajánlatot nem kaptam. A búvárkodási lehetőséget első aqabai napunkon cserkésztem be, és a Golden Tulip szálló melletti Dive Aqaba búvár trénerével elvileg meg is beszéltem a dolgokat.

Az út eltart még jó darabig, az eső reménytelenül esik, az egyhangú táj nem köti le különösebben figyelmemet. Ráérek tehát, hogy elmerengjek az elmúlt napok történésein, és végül megint a ma reggel látott mozaik térképnél kössenek ki gondolataim. Próbálom számolgatni, hogy vajon mennyi ideig tarthatott kétmillió darab pár ujjnyi méretű lapka ilyen gondos kirakása, ha x másodpercenként ragasztottak fel egyet, és napi y órát dolgozott vele ki tudja hány ember. Egyáltalában hogyan lehetett ezt felosztani több ember között? Hamar feladom, mert egy ilyen művészi színvonalú alkotásnál értelmetlen dolog ez a fajta számolgatás. Milyen szerencse, hogy akkoriban még valószínűleg nem használtak olyan embertelen fogalmakat, mint amilyen az „ember hónap” vagy „ember év”.  Óriási és maradandó alkotásokat hoztak létre anélkül, hogy kalkulálgattak volna, mi mennyit ér, és mennyi időn belül térül meg. Eszembe jut egy nemrég olvasott adat, mely érdekes összehasonlítási lehetőséget kínál. A legújabb mikroprocesszor, egyetlen pár ujjnyi lapkán 125 millió tranzisztort tartalmaz, tehát hatvanszor annyit, mint amennyi elemből kirakták a térkép mozaikot. Elképesztő szám még akkor is, ha ezeket nem egyenként ragasztgatják fel, mint a mozaik darabkáit. Azt is tudjuk már előre, hogy tíz év sem kell hozzá, és ez a szám megduplázódik, a jelenlegi processzorok pedig mennek a szemétbe. A legcsodálatosabb dolog viszont mégiscsak az, hogy mi, akik ezt rohanó pazarlást ilyen magas szinten műveljük, akik műholdakról nagyfelbontású – ha kell 3 dimenziós - térképként láthatjuk Földünk minden zugát, meg tudunk állni olykor egy pillanatra, és tiszteletteljes elismeréssel tudunk gyönyörködni egy töredezett, 1500 éves mozaik térképben.

Nagyjából félúton lehetünk, mikor megállunk egy útszéli fogadónál negyed órás technikai szünetre, mely alatt mindenki elvégezheti bárminemű dolgát, és ebédet is vételezhet. Mi fenn maradunk a buszon, bevackolva az ülésünkön, és mivel egy kis élelmiszer tartalékunk is maradt még, így semmi okát nem látjuk, hogy kimenjünk a barátságtalan nyirkos hidegbe. Az üzletnek viszont mennie kell, és ha mi nem megyünk ki az ebédhez, akkor az ebéd jön be hozzánk. Egy megnyerő modorú fiatalember jön, és ajánlgatja, hogy hoz bármit, amire csak szükségünk van. Mivel pedig mi mindennek ellen tudunk állni, csak a kísértésnek nem, rendelünk két sis-kebabos szendvicset teával. Lustaságunkért borsos árat, 3,75 JD-t fizetünk, utána viszont elmélázhatunk rajta, hogyan jött ki ez a szép,  kereknek éppen nem nevezhető összeg. Az étel ellenben nagyon jól esik, és evés közben jövünk rá, hogy a nem túl hajszolt nap ellenére, tulajdonképpen éhesek is voltunk. Az út további része elég eseménytelennek mondható, a kevésbé látványos sivatagi autóúton (Desert Highway) rójuk a kilométereket, és leginkább azt figyeljük, hogy mikor érünk végre vissza a nyáriasabb éghajlati zónába. Valójában annak örülünk, hogy ismét akkor van ilyen csapnivaló idő, mikor úton vagyunk, és így nem valamelyik nagyreményű programunkat mossa el az eső. Hiába, a tél már csak ilyen Jordániában is. Majdnem délután három óra van, mire eljön a várt fordulat, és érezhetően melegedni kezd az idő, elapadnak az ég és buszunk csatornái egyaránt, majd lassan a Nap is utat tőr magának, hogy kedvünkért bearanyozhassa az egyre tagoltabbá váló sivatagi tájat. Wadi Rum mellet haladunk el éppen, mely most a legszebb arcát mutatva nyújt egy kis előzetest, és ad még nagyobb kedvet a holnapi kirándulásunkhoz.

Emlékeinkben még élénken él a kicsiny buszállomás képe, ahová végül begördülünk; pontosan ötórás út, és tíznapi távollét után, háromnegyed négykor ismét Aqabában vagyunk. A taxisok olyan nevetséges összegekkel kezdenek bombázni minket, hogy nem is bocsátkozunk velük érdemi alkuba. Ellentmondást nem tűrő hangon azért kijelentem, hogy 300 fils (0,3 JD) ellenében hajlandóak vagyunk igénybe venni szolgáltatásukat a Dweik szállóig – csak hogy legyen min rágódniuk. Sejtem, hogy ezzel nem aratunk osztatlan sikert körükben, így mindjárt határozott léptekkel – csomagjainkat felkapva - meg is indulunk a közelben magasodó postai antennatorony felé, mely már ismerősként mutatja az irányt a pár sarokra lévő szállodánkhoz. Az első ötven méteren még van kíséretünk, sebesen zuhannak az árak az 1 JD mélységébe, mialatt mi a nyertesek magabiztosságával lépdelünk. Később már ők is átérzik a helyzet komikumát, és elmaradnak, hiszen mindjárt ott vagyunk gyalog is. A portán ismerős arc, mosolyogva fogad bennünket, és szinte hihetetlen, hogy azonnal kapcsol, mi vagyunk a megkerült „tékozló fiúk”. Eleven kérdőjelként néz ránk, de ez nem a szobára vonatkozik, mert a kulcsot már nyújtja is készségesen, hanem kíváncsi hogy merre jártunk ez alatt, az errefelé szokatlanul hosszúnak számító idő alatt. Elismerően csettint, mikor megtudja, hogy 3 napot töltöttünk Petrában, és canyonok felkeresésére is futotta időnkből. Látszik rajta, hogy jóleső büszkeség tölti el, mikor megelégedéssel beszélünk hazájáról.

Szobánk szokatlanul tisztának és rendezettnek tűnik az elmúlt napok hányattatásai után. Egy pillanat alatt felmérjük, hogy minden itt hagyott holmink a helyén van, még az emléknek félretett pénzérmékhez sem nyúlt senki. Sok álmélkodásra nincs időnk, mert máris csörög a szobai telefon és Ali Attayak van a vonalban, a magát Wadi Rum Mountain Guides címszó alatt hirdető testvérpár egyik tagja. Az elmúlt napok valamelyikén vettem fel velük az email kapcsolatot, mikor kitisztult utolsó kirándulásunk lehetséges menetrendje. Címüket még otthon, indulás előtt böngésztem ki az internetről, mert nagyon megtetszett az általuk kínált lehetőség, hogy a sivatagi éjszakát Wadi Rum egyik legmagasabb sziklahegyén, a Jebel Khazali tetején töltsük el. A két naposra tervezett út első naplementéjét és a rá következő napfelkeltét ennél szebb kilátást nyújtó pontról nem nagyon élvezhetnénk. A szép kilátásoknak azonban hamar befellegzik, mikor elhangzik a telefonban a 140 JD –s ár, és ez is olyan feltételekkel, hogy a Rum faluba való oda és vissza útról nekünk kellene külön gondoskodni. Az interneten szereplő ár 100 JD volt, a kirándulás teljes időtartamára pedig csak következtetni lehetett, de mint most kiderült - rosszul. Elvárásaink legalább másfél napos sivatagi útra vonatkoznak, két különböző helyen megélt naplementével, és a fájdalomhatárt 100 JD-ben húztam meg ezért a programért. Ali az árból nem enged, és hangján érzem, hogy felesleges lenne a további alkudozás, tehát fájó szívvel elbúcsúzok tőle, és egyben a Jebel Khazali megmászásától is, amire helyi vezető nélkül nem sok eséllyel vállalkozhatnánk.

Időnk van még bőven, elvégre csak holnap indulunk, úgy hogy nyakunkba vesszük a várost, és egy másik műfajjal próbálkozunk, elkezdjük az ismerkedést az ügynökségekkel. Van belőlük jócskán, mert Aqaba ideális bázisa a Wadi Rum túráknak. Több irodát már első látásra kiejtünk a kitett hirdetések alapján, anélkül, hogy egyáltalán bemennénk kérdezősködni.  Második nekifutásra találunk egy ügynökséget, ahol tetszenek a kitett referenciák – főleg honfitársaink elismerő bejegyzései, képekkel illusztrálva –, a főnök jó benyomást kelt, kifogástalanul beszél angolul, és mindjárt bemutatja leendő sofőrünket is, aki szintén jól tud angolul, és megbízható sivatagi rókának látszik. A tárgyalás alatt is érzem, hogy nem a levegőbe beszélnek, nem ködösítenek, korrektek és tárgyszerűek, abszolút tisztában vannak a lehetőségekkel mindkét részről. Mikor pontosan tisztázzuk, mik az elvárásaink, 100 JD-s árat mondanak kettőnkre vetítve, amiben benne van a teljes ellátás, a holnap 11 órás indulástól, a holnapután naplemente utáni visszaindulásig. Terepjáróval visznek körbe a sivatagban, a megtett kilométerre és menetidőre semmilyen korlátozás nincs. Beduin sátorban éjszakázunk, lehetőség szerint minél távolabb a többi turistától, ami egyébként az egész útra is érvényes irányelv. Most már csak az árból kéne lefaragni, de nem hajlandóak semmilyen engedményre, azt állítják, hogy az ő áraik korrektek, - de hát istenem, hol vannak a mai világban korrekt árak. Azzal érvelnek, hogy garanciát vállalnak, maximálisan meg leszünk velük elégedve, és ennél olcsóbban máshol sem kapjuk meg ezt az utat. Igen, gyanítom, ez utóbbiban tényleg igazuk lehet, de a rend kedvéért még eljátsszuk a távozásos jelenetet. Még megmutattatjuk velük a terepjárót, aztán figyelve rá, hogy semmi lelkesedést ne áruljunk el, megkérdezzük meddig kell döntenünk, mert nem vagyunk benne biztosak, hogy tényleg velük akarjuk e az utat szervezni. Rezzenéstelenül mondják, hogy este 9-ig jöhetünk a 70 JD előleggel, és nem szaladnak utánunk, nem kezdenek tovább győzködni, mintha nem is egy arab országban lennénk. Megnézem a cégtáblájukat: Wadi Rum Desert Service, Hasan Qutaish & Sons, és tudom, hogy rövidesen vissza fogunk ide jönni. Előtte azonban még futnom kell egy kört, hogy végleg megnyugodjak.

A szállodában megérdeklődöm, hogy van e lehetőség internetezni, mert a következő lépésben az utazas.com-ról akarom kiírni pár taxis telefonszámát, akiket ott, mint megbízható, és mérsékelt áron dolgozó sofőröket emlegettek. Mint kiderül, lehet a hallban internetezni, de ára miatt nem túl népszerű ez a szolgáltatás, így a monitort a recepciós fiú alkalmanként hurcolja a saját gépe és a vendégek számára rendelkezésre álló egy szem gép között. Időarányosan lehet fizetni egy óránál rövidebb időre is, így belemegyek az óránkénti 3 JD-s, már a bűn határát súroló tarifába. Negyed óra alatt begyűjtök néhány telefonszámot, és a herdálást tetézve felvonulok a szobába telefonálni. Három szám közül csak az egyik taxis válaszol, aki mindjárt ajánlkozik is, hogy tíz percen belül a szálloda halljában lesz. A megígért időben belép az ajtón a sofőr, akit valaki elégedetten ajánlott a neten, de akinek a szemébe nézve, már a kézfogást megelőző pillanatban teljes bizonyossággal látom, hogy nem vele fogjuk megtenni a sivatagi kirándulást. Ettől függetlenül persze kíváncsi vagyok, hogy milyen árat vezet fel. A kezdő ár 140 JD, így az első benyomásból adódó megállapításomat már objektív szempontokkal is alá tudom támasztani, de azért abban is biztos vagyok, hogy ez az ő esetében még messze nem a végleges ár. Kiderül, hogy ezt is jól gondolom, mert elégedetlen arckifejezésem láttán máris kezdi a hablatyolást, hogy talán olcsóbban is megy, de ahhoz fel kell hívnia valakit, stb., stb. Ez az a pont, amikor már csak arra koncentrálok, hogy sofőrünktől mielőbb szabaduljak anélkül, hogy megbántanám. Én is hablatyolok hát, hogy végiggondolom, hátha tudunk még valakit beszervezni, majd még jelentkezek, stb., stb. Elváláskor már 110 JD-t ajánl, de érzékelteti, hogy ezen még mindig lehet finomítani. Persze, én már tudom, hogy lehet, de azt is, hogy nem vele. Újabb jó pont tehát Qutaish úrnak, feltéve, hogy nem az ő ügynöke volt ez a kellemetlen taxis. Vacsora előtt még egy végső pénzváltást is lebonyolítok - a továbbiakhoz szükséges kiadások most már pontosabb ismeretében - majd visszatérünk a Qutaish féle Desert Service irodába, hogy az előleg lefizetésével véglegesítsük megállapodásunkat.

Az szállodai internetezés még sem volt teljesen hiábavaló, mert egy másik kigyűjtött ajánlattal több szerencsénk van az este folyamán. Ez azonban nem taxisra vonatkozik, hanem az Al Shami étteremre, ahol a napot egy igen kellemes vacsorával fejezzük be az emeleti teraszon. Chicken tikkát eszünk saláta tállal, s bár a 7 JD-t amit fizetünk érte, én nem nevezném éppen olcsónak, de hogy a csirke ízletesen lett elkészítve, az vitán felül áll.

14. Aqaba – Wadi Rum (december 3. szerda)

Mi tagadás, nem volt rossz újra a Dweik szállodában aludni, ismét megállapítottuk, hogy ilyen tiszta és komfortos helyen csak otthon a saját lakásunkban alszunk. Nem kell sietnünk a felkeléssel sem, 11 órára van megbeszélve az indulás Wadi Rumba, addig pedig semmi más feladatunk nincs, mint megreggelizni, összepakolni, és gondtalanul csellengeni, nézelődni a városban. Élményekben gazdag tíz nap áll mögöttünk, amit elterveztünk, azt nagyrészt meg is tudtuk valósítani, így most megengedhetünk magunknak egy kis lazítást. Annál is inkább, mert nem mi akartuk a késői indulást, még a 11 óráért is harcolnunk kellett, mert ezért az árért az iroda eredetileg csak déltől tervezte a programot. Ha rajtunk múlik, már régen úton lennénk Wadi Rum felé. Van annak 12 éve is, hogy igazi sivatagi élményben volt részünk, egy nagyon jól sikerült 3 hetes egyiptomi körutazás alkalmával, amelyről nagyon kellemes emlékeket őrzünk. A mostani kirándulástól még többet várunk, mert nem csoporttal leszünk, hanem kettesben feleségemmel, és beduin vezetőnkkel, Omárral. Ott és annyi ideig állhatunk meg nézelődni, ameddig jól esik nekünk, arra megyünk, amerre mi szeretnénk. A táj nagyszerűségéről, mint a T. E. Lawrence életéről itt forgatott Oszkárdíjas film egyik helyszínéről, már kaptunk némi ízelítőt ahhoz, hogy nagy várakozással tekintsünk az elkövetkező két napra.

A reggelinél csupa új arc vesz minket körül, hisz ez már nem az a csoport, amelyikkel érkeztünk, ők az első hét végén hazautaztak, és akiket most látunk, még csak 4 napja vannak itt. Szép komótosan megreggelizünk, majd felmegyünk a szobánkba, hogy összepakoljunk. Ezúttal a hálózsák is bekerül hátizsákunk mélyére, mert bár teljes ellátás és komfort van beígérve, azért mi jobban szeretjük, ha saját személyes holmijainkkal kerülünk testközeli kapcsolatba, egy kétes tisztaságú beduin sátor, feltehetően sokat látott fekhelyén. A vízhatlan holmikra most nem lesz szükségünk, viszont dzsekinkbe előrelátóan becipzárazzuk a meleg polárbélést, mert a sivatagi éjszaka ebben az évszakban barátságtalanul hideg tud lenni, dacára a kellemesen meleg nappaloknak. Túrabakancsot veszünk fel, ami homokos sivatagban és sziklás terepen egyaránt a legpraktikusabb viselet, és mivel magamat ismerve, úgysem fogom megállni, hogy fel ne másszak oda, ahonnan valami kilátás kecsegtet.

Elindulunk a városba, és örömmel konstatáljuk, hogy az időjárás biztató. Ilyenkor december elején már tud örülni a napsütésnek az ember, mert bár kellemes meleg van, mégsem olyan elviselhetetlen a hőség, mint nyáron. Megcsodáljuk ismét az utcai művészeket, akik egy átlátszó üvegpalackba úgy képesek vékony sugárban többféle színes port szórni, hogy az azután valamilyen képet – általában stílszerűen tevéket a sivatagban – adjon ki. Veszünk pár jordániai szuvenírt, arab kávéból is bevásárlunk otthonra, majd cashew dióból tankolunk fel ismét, mert efféle nassolnivalóval biztos nem leszünk útközben kényeztetve. Kedvező ára arra készteti az embert, hogy mindjárt nagyobb tételben gondolkodjon, kilója mindössze 4 JD-be kerül itt ennek a finom, ám otthon aranyárban mért csemegének. Az idő hamar elrepül, és a megbeszélés szerint 11-kor kell találkoznunk, így visszasietünk a szállóba, és most már hátizsákkal felszerelkezve ballagunk át a pár sarokra lévő utazási irodához.

Omar talpig frissen vasalt, terepszínű öltözékben vár már minket, mint aki ünneplőbe vágta magát egy nagy eseményhez, holott neki ez szinte mindennapi rutin, hogy turistákat visz a sivatagba. Még egyszer rákérdez a biztonság kedvéért, hogy nem vagyunk e vegetáriánusok, mert a beduinok bizony nem azok, és ő már feltankolta csirkével a hűtőládát. Bepakolunk a sötétzöld, ütött kopott Nissan terepjáróba, melyen szintén látszik, hogy nem mi vagyunk az első utasai, azután vészjósló csikorgással nekiindulunk, még mielőtt tizenegyet ütne az óra. Nem megyünk túl messzire, mikor ismét leparkolunk, és vezetőnk sebesen eltűnik egy kapualjban. Azt hisszük először, hogy valami lemaradt az útikészletből, azt igyekszik pótolni, de mikor visszaül, és még mindig tovább várunk, gyanús lesz a dolog. Rákérdezek, hogy lesz e más utas is, mire ő lapítva bólint, hogy igen, még az utolsó pillanatban valóban befutott valaki. Ki sem mondja szinte, és a valaki már ott is van egy távolkeleti arcvonású fiatalember személyében, aki zavart mosollyal szorongatja kisméretű hátizsákját. Ő ül előre, mivel Angélával mi már befészkeltük magunkat hátra, ahol egymás mellett lehetünk. Megjegyzem a csomagok körül sunyítva buzgólkodó Omárnak, hogy nem volt szó más utasról, és remélem, hogy a megbeszélt programunk semmiben sem fog módosulni, ő pedig sietve megnyugtat, hogy természetesen nem, és holnap már nem lesz velünk alkalmi útitársunk sem. Elhatározzuk, hogy nem rontjuk a hangulatot további vitával mindaddig, amíg vezetőnk valami tényleges okot nem szolgáltat rá. Végülis kikapcsolódni jöttünk, hogy élvezzük a táj békéjét, nem azért, hogy veszekedjünk. A megállapodás úgy szólt, hogy lehetőleg elhagyott, kevésbé látogatott helyeket szeretnénk felkeresni, ahol nem nyüzsögnek a turisták, tehát - amennyire csak egy ilyen népszerű helyen, mint Wadi Rum egyáltalán lehetséges – az igazi sivatagi „feeling”-et kívánjuk megtapasztalni, a maga nomád mivoltában. Ezzel együtt persze, azért a leglátványosabb helyeket sem akarjuk kihagyni, hogy a természet formagazdagságának minél szélesebb skáláját csodálhassuk meg.

A pótutas felvétele ellenére is időben indultunk, tehát ezzel kapcsolatban nem lehet kivetnivalónk. A fiú olyan csendben ül elől, mint aki teljesen észrevétlen akar maradni, pedig ő nyilvánvalóan nem tehet semmiről, és ugyanúgy megfizette a maga részét az sem kétséges. Omar viszont gondoskodik róla, hogy ne maradhasson mégsem észrevétlen, megpróbálja szóra bírni, méghozzá érezhetően olyan stílusban, amit ő humorosnak gondol, hogy így szórakoztasson minket – és magát is - amolyan kárpótlás gyanánt. Először bedobja minden japán és kínai tudását, és a keleti filmekből ismert hangszínnel és hanglejtéssel előadva egész show műsort produkál. A fiú kétségbeesett mosollyal igyekszik kitérni, hogy ő délkoreai, és egy kukkot sem ért ebből sajnos. Ezen a ponton Omar vérszemet kap, és látva a fiú félszegségét, kezd egy kissé durvább tréfákat megengedni magának.  Csong – így hívják délkoreai útitársunkat – az angolban sem remekel túlzottan, így nemigen tudja hárítani a kegyetlen poénokat. Mi próbálunk komolysággal tüntetni, hogy elejét vegyük a piszkálódó vicceknek, de időnként annyira komikussá válik a helyzet, hogy egyre nehezebben tudunk féktelen jókedvünkön úrrá lenni. Mikor Omar egy hirtelen ötlettől vezérelve vezetés közben a fiú gallérjához nyúl, és a címkét leolvasva felkiált, hogy „hé, hát te tajvani vagy nem is délkoreai”, átszakad a gát, kipukkad belőlünk a visszafogott nevetés, és eltart egy darabig, míg ismét komolyságot tudunk magunkra erőltetni. Keresünk gyorsan valami semleges témát, hogy eltereljük a figyelmet Csongról, aki láthatóan megkönnyebbülve lélegzik fel, és talán még korábbi idétlen viselkedésünket is megbocsátja ezért nekünk. Omar megmutatja kazetta gyűjteményét, de zenei kínálatát egyáltalán nem tartjuk kielégítőnek, és így inkább a csendet választjuk. Már túl vagyunk a vámon – szinte megállás nélkül hajtottunk át rajta - és az előttünk egyre markánsabban kibontakozó sivatagi táj jellegéhez legfeljebb Morricone zenéjét tudnám hirtelenjében elképzelni, ennek híján azonban a csend tűnik pillanatnyilag valóban a legjobb ötletnek.

Jó fél órája vagyunk úton, nagyjából 40 km-re északra Aqabától, mikor elérjük a leágazást kelet felé. Miután vezetőnknek sikerül a váltót alacsonyabb, majd a jobbkanyar után ismét magasabb fokozatba kalapálni, a kuplung egyidejű elszánt rugdosása közben, egy – még mindig jó minőségű - aszfaltúton egyenesen a sivatag szíve felé vesszük az irányt, hogy vad iramba hajtsunk tovább Wadi Rumba. Omar ismét megélénkül, valami beduin dalt kezd fennhangon énekelni, s bár zenei érzéke hagy némi kívánnivalót maga után, mégis pár perc múltán úgy érzem, talán pont ez az a hiteles hanghatás, mely leginkább illik ehhez a környezethez. Nem térünk le Rum falu felé, hanem tovább hajtunk Diseh irányába, hogy a sivatag kevésbé látogatott északi részén kezdjük a bolyongást, a nemzeti park határán kívül. Rövidesen elhagyjuk az aszfaltozott utat, és a vörös homokban robogunk tovább egy jól kivehető keréknyomot követve. Nagy fehér lusta felhők terpeszkednek az égen, megtörve felettünk a monoton kékséget, alattunk pedig homok váltja fel a kősivatagot, melynek sárgás vöröses tengerében, mint az égbolt színes negatív lenyomatában, felhőkként úsznak, az okkertől a sötétbarnáig terjedő skála minden árnyalatát ötvöző, csipkézett sziklahegyek, ameddig csak a szem ellát. A talajszint – vagy találóbban inkább a homokszint – itt 900-1000 méteres tengerszint feletti magasságban van, - tehát épp felérne idáig hazánk legmagasabb hegycsúcsa - és ebből magasodnak még ki 6-700 méterre, a jebel-nek nevezett homokkő szikla hegyek. Csak akkor tűnik fel, hogy egy hatalmas homokdűne hátán vagyunk, mikor annak hirtelen alábukó széléhez érünk, és váratlanul káprázatos panoráma nyílik ki alattunk. Kiszállok, és videóra veszem, ahogy a terepjáró legurul a hajmeresztően meredek homokfalon, és szinte matchbox méretűvé zsugorodik, ahogy elnyeli a 40 méteres mélység. Sarkamat a homokba mélyesztve, óriás léptekkel csúszkálok lefelé a kocsi után, élvezve ezt a játékos módját a gyors lejutásnak.

Ismét négy keréken megyünk tovább, az öregecske jármű egész derekasan küzd meg az emelkedőkkel, még a homokos terepen is. Behúzódunk egy keskenyebb völgybe, két közepes méretű szikladomb közé, és leparkolunk az ebédhez. Omar elszáradt gallyakat gyűjt - a nyomokban itt is fellelhető vegetáció elhalt példányait -, hogy tüzet rakjon a hús megsütéséhez. Mi addig felderítő útra indulunk, ki-ki vérmérséklete szerinti módon. Én mindjárt felfelé kezdek mászni, hogy minél magasabbról vehessem szemügyre a tájat, és mert az erodált homokkő felületek kusza lépcsőháza beindítja a fantáziámat a tetőre vezető út megtalálására. Mikor közelebbi kapcsolatba kerülök ezzel a bizarr, hol lecsorgó, hol alámosott formákat mutató, szinte kagylószerűen üreges anyaggal, akkor jövök rá, hogy nem is olyan veszélytelen dolog itt mászkálni. Jól meg kell fontolni minden lépést, és kipróbálni a felületek, kiszögelések teherbíró képességét, mert könnyen beszakad, omlik, törik itt minden. Odafent viszont mindenért kárpótol a látvány, mikor tekintetem akadálytalanul siklik körbe a horizonton, bármelyik irányba is nézek. Mint minden tájnak, a sivatagnak is meg van a saját egyéni bája, szépsége, ami lentről is szembeötlő, de innen fentről sokkal nagyobb metszetét tudja ennek átfogni az ember, egy egészen más, szélesebb perspektívából. A lágyan fodrozódó, helyenként nagyobb hullámokat vető homokban megkapaszkodva sok helyen látható gyér növényzet, melyek mérete néhol egész a kisebb fákig terjed. Szabálytalanul elszórva, egymástól tisztes távolságban emelkednek a jebelnek nevezett sziklahegyek, amelyek között húzódó völgyekről, vagyis a wadi-k sorozatáról kapta nevét Wadi Rum, a Hold völgye. Azon töprengek, hogy milyen sok a hasonlóság egy másik híres völggyel, mely Arizonában található, és a Monument Valley nevet viseli. Ott sem a klasszikus értelemben vett völgy jelleg dominál, hanem inkább a vöröses sivatagból kiemelkedő szikla alakzatok – monumentek - adják meg a táj különleges hangulatát, mint itt a jebel-ek. Az ottani sziklahegyeket törmelékkúpok veszik körül, mintegy beágyazva azokat, míg az itteni sziklák meredeken emelkednek ki a lapos sivatagi tájból, anélkül, hogy jelentősebb mennyiségű eróziós törmelék venné őket körül. Monument Valley az indiánok földje, ez itt a beduinoké, mégis órákig nézelődhet az ember anélkül, hogy emberi lénnyel találkozna. Olyan ez a csend, ez a nyugalom, ez a mozdulatlanság, mintha a teremtés utáni első pillanatokat élném át. Bibliai hangulata van ennek a helynek, és csak a szikla tövében szorgoskodó Omar, meg a lent kószáló Angéla és Csong emlékeztetnek a szigorú tényekre, hogy hol is vagyok térben és időben. A gyomrom viszont sokkal prózaibb módon jelzi, hogy elmúlt dél, mikor a parázson sülő csirke ínycsiklandozó illata felszivárog a magasba, és ráébreszt, hogy megéheztem. A lejutás azonban sokkal bonyolultabb, és időigényesebb, mint elképzeltem, mert felülről nem látja az ember, hogy mennyire ingatag, vagy vékony az a felület, amire épp rálépni készül, a kapkodás pedig csúnyán megbosszulhatja magát.

Mire leérek, Omar épp leveszi a rácsok közé szorított csirke darabokat a parázs köré rakott kövekről, hogy helyét a felismerhetetlenségig kormos teáskannának adja át. Mellette még elfér a nyársra szúrt hagyma és paradicsom is, mely szintén ott pirul csendesen. Amíg a teavíz felforr, elkészül a saláta is, apróra vágott uborkából és paradicsomból, joghurtos öntettel. Kövekre ülve elhelyezkedünk a salátás tál körül, mindenki kap egy adag csirkét lapos kenyérrel, és jó étvággyal falatozni kezdünk. Mindannyiunknak ízlik a finoman átsült hús, de Csong az egyetlen, aki ennek feltűnően hallható jelét is adja, s ezzel megint a tréfák célpontjává válik. Iszonyatos hangerővel csámcsog, miközben félig nyitott szájából, mint valami húsfeldolgozóból, a lába elé potyogtatja ki a csontocskákat és egyéb emészthetetlen részeket. Kenyérre és salátára nem vesztegeti az idejét, olyan iramban eszik, vagy inkább zabál, hogy elképedve nézünk össze, ő viszont ezzel mit sem törődve, már nyúl is a következő darab csirkéért. Omar persze hamar visszanyeri lélekjelenlétét, és kezébe nyom egy nagy darab kenyeret, miközben rászól: „hé Japán, egyél kenyeret is, mert különben hét csirke sem lesz elég”. Mikor ezt Angélának lefordítom, majd megfullad a kacagástól, ami aztán átragad ránk is, és a vidám hangulat, mint valami desszert megmarad ebéd utánra is. Egyedül Csong nem érti, hogy mi ilyen mulatságos, és továbbra is félénk zavarodottsággal figyeli a világot, miután kitombolja magát az evéssel. Omar eltakarítja az ebéd roncsait, vízzel lelöttyinti az edényeket, gyorsan összepakol, és már indulunk is tovább.

A következő napirendi pont, hogy kipróbáljuk a terepjáró vezetését a süppedős homokon. Angéla kezd, és pár perc után ügyesen ráérez, hogyan lehet rajta tartani a járművet a nyomon. Néhány kilométer után én veszem át a kormányt, s csak miután magam is kipróbálom, tudom igazán értékelni, hogy ez bizony nem is olyan könnyű, mert tapadó felület híján, a homokban éppúgy csúszkál a kocsi, mintha jég lenne alattunk. Csong lemond a vezetés élvezetéről, így Omar ül ismét a vezető ülésbe, és még mindig északkeletre visz minket tovább. Nemsokára megérkezünk a nap egyik fénypontjához, a Jebel Kharaz melletti névtelen szikla hídhoz. Ezek a különleges képződmények – a következő, Kharaz nevét viselő híd, alig párszáz méterre van innen -, a természet homokkőből csiszolt csodálatos játékai, melyek 25-35 méteres távolságokat hidalnak át egyetlen merész sziklaívvel, miközben nyílásukban, mintegy természetes keretbe foglalva, a nézőszögtől függően csodálhatja az ember a tájnak egy-egy megkapó részletét. A legizgalmasabb dolog viszont az a kihívás, hogy fel lehet rájuk mászni, egyidejűleg élvezve a híd alatt tátongó űrt, és a magasság nyújtotta kilátást. A névtelen híd azonnal lenyűgöz elegáns, karcsú formájával, és azóta is úgy gondolok rá, mint a legszebb, legmerészebb ívű képződményre a Wadi Rumban látottak közül. Olyan hatást kelt ferdén felfelé hajló hátával, mint egy óriási formatervezett fogantyú. Meredek felületén jól tapad túracipőm, így biztonsággal tudok felmászni a tetejére is. Attól nem kell félnem, hogy leszakad alattam, mert az arányokat tekintve úgy festek fenn, mint egy veréb az elefánt hátán. Pár perc kocsikázás után elérjük a másik, Kharaz névre keresztelt kőhidat is, mely még hatalmasabb, mint az előző, majdnem másfélszer akkora távolságot hidal át. Íve viszont laposabb és zömök, robosztus testére sem nagy kihívás felmászni. A rend kedvéért persze azért ezt sem hagyom ki. Ilyen ritka látványosság nem sokáig maradhat látogatók nélkül, a távolban már két apró, de egyre jobban kivehető kis porfelhő jelzi a sebesen közeledő terepjárókat. Nem igazán vagyunk rá kíváncsiak, hogy kik jönnek, visszaülünk a kocsiba, és elindulunk délre, a természetvédelmi terület irányába, hogy a naplementét és az éjszakát már ott töltsük. Fogalmam sincs, hogy mikor lépjük át végül az RSCN igazgatásában lévő, belépődíj köteles terület határát, gyanítom, Omar tudatosan intézi úgy, hogy – eleget téve azon kívánságunknak, miszerint minél kevesebb embert szeretnénk látni – a hivatalos belépőpontot is elkerüli. Ha helytállóak az LP adatai, akkor fejenként 2, autónként pedig 5 JD lenne a fizetendő összeg.

Hosszú kilométereken át kocsizunk déli irányba, míg beérünk Wadi Rum keleti szélére. Közben több helyen megállunk nézelődni, fotózni, mert a lassan ereszkedő Nap egyre inkább bearanyozza körülöttünk a tájat. Érdekes megfigyelni, hogyan öltenek a színek mind melegebb árnyalatot, mintegy kompenzálva a fokozatosan lehűlő levegő hőmérséklet esését. Omar siettet minket, hogy még időben elérjük a homokdűnéket, így tempósabbra vesszük a haladást. Éppen elmúlik délután négy, mikor megpillantjuk a laposan elnyúló, egymásba fonódó homok alakzatokat. Már csak fél óráig van a horizont felett a Nap, kiszállunk, hogy gyalogosan tegyük meg az utolsó szakaszt egy piramisszerűen emelkedő dűne éle mentén, melynek nyugati oldala szinte vörösen izzik a lapos fényben. Amíg mi élvezzük a természet pompás fényjátékát, és az érintetlen homokfelületen való kószálást, addig Omar elindul, hogy kiszáradt fákat gyűjtsön össze az esti tábortűzhöz. Kocsival nekihajt a csontszáraz törpefáknak, melyeknek csupasz ágai segélykérően meredeznek a magasba, majd a kitört fatörzseket felrakja a  terepjáró tetejére. Ezen a szakaszon feltűnően sok a kiszáradt növény, melyek úgy ragyognak a lebukó Nap fényében, mintha újra életre keltek volna, míg árnyékuk szinte a végtelenbe nyúlik. Fény és árnyék kergetőzik most a sivatagban, percről percre átrendeződnek az erővonalak, ahogy változik a beeső fény szöge, és az ég peremén lomhán úszó, aranytól súlyos felhők helyzete. A nappal szinte alig látható éleknek most markáns kontúrt ad a fény-árnyék különös játéka, mely annyira felerősíti a térhatást, hogy szinte karnyújtásnyira érzem a távoli hegyeket is. Egyre nagyobb teret hódítanak a sötét árnyak, míg a fény visszavonulásra kényszerülve, felmenekül a hegyek csúcsára, melyek most szinte maguk is világítani látszanak. A Nap már rég a horizont alá merült mikor a jebel-ek teteje még izzó üvegként sugározza vissza a sejtelmes vörös fényt, ami azután a dráma utolsó felvonásában végleg ellobban, hogy a szürkület nehéz függönyként ereszkedhessen a tájra. Lesz egy éjszakai előadás is, de arra még várni kell, amíg a sötétség teljesen birtokba veszi az eget, hogy a csillagok is felléphessenek ezen a varázslatos sivatagi színpadon. Addig viszont bőven van időnk, hogy elérjük táborhelyünket, és megvacsorázzunk.

Idő közben Omar is elegendő fát gyűjtött össze, így folytatjuk utunkat kocsival, tovább dél felé. A beduin tábor, ahová megérkezünk, mindössze néhány sátorból áll, de senki nem lakja, így továbbra is élvezhetjük a sivatagi magányt. Beköltözünk Angélával az egyik sátorba, ami abból áll, hogy elővesszük hátizsákunkból a hálózsákot, és kiterítjük a fekhelyre. Nagy kipakolást nem rendezünk, kikészítjük a tisztálkodáshoz szükséges apróságokat, homloklámpáinkat, és a polárbéléses dzsekit, amit mindjárt fel is vesszük magunkra. Lehűlt az idő rendesen, és a tábortűz még csak éledezik. Omar elvonul a sziklaodúba berendezett konyhába, mi pedig átvesszük tőle a tűz élesztgetését. Mikor már megbízhatóan ég, elindulok kicsit felderíteni a környéket. Táborunk egy kisebb szikla tövében található, tőlünk pár száz méterre magasodik egy komolyabb méretű, mely már kiérdemelheti a jebel címet is. Próbálok egy alkalmas utat felderíteni a sziklára való feljutáshoz, ahonnan a reggeli napfelkeltét tudom majd fotózni. Rohamosan sötétedik, visszamegyek hát a táborba, és amíg a vacsora készül Csonggal próbálunk szót váltani. Nem egy bőbeszédű fiú, az angollal is hadilábon áll, de azért pár dolgot megtudunk róla. Egyedül utazgat második hete, előző héten még Egyiptom nevezetességeivel ismerkedett, egy hétig marad Jordániában is, azután hazarepül Délkoreába. Egy általam ismeretlen elektronikai cégnél dolgozik, mely nyilván egyike a rengeteg hasonló profilú, feltörekvő vállalkozásoknak. Egyszer csak előkerül a konyha rejtekéből Omar, és óriási tálcákon megkezdi az elkészült finomságok feltálalását. A konyha gázpalackról üzemelő tábori tűzhellyel van felszerelve, a vacsorához műanyag kerti asztalhoz ülünk a garnitúrához tartozó székeken. Nem igazán hagyományos beduin felszerelések ezek, de hát tudomásul kell vennünk, hogy az idő itt sem állt meg. Óriási mennyiségű csirkecomb és mell érkezik az egyik tálcán, rizshegy a másikon, a harmadikon pedig saláta. Elkészült az első kanna tea is, a lapos kenyér pedig a tűz fölött lett felfrissítve kicsit. Derekasan kivesszük részünket az evésből, de nem fogy el így sem a rengeteg ennivaló. Vacsora után Omar még egy ugratást rendez, megkérdi Csongot, hogy „mond kínai, jössz segíteni, mosogatni”. Sejti, hogy a fiú nem veszi a lapot, és Csong valóban zavartan pattan fel, és már menne is, mikor vezetőnk leinti, hogy maradjon, természetesen csak tréfált. Én azonban segítek Omárnak, odaadom neki a mosogatáshoz a homloklámpám. Időközben ugyanis koromsötét lett, és a csillagokban való gyönyörködéshez nekem nincs szükség világításra. Ámulva nézzük az égbolt tengernyi csillagát, mennyivel fényesebben ragyognak itt az ismerős csillagképek, mint otthon. Távol a városoktól, civilizációtól a szennyezetlen levegőn keresztül nézve az eget, feltűnően nagy a különbség. Itt érzékeli csak igazán az ember, hogy micsoda mocsok homályosítja el felette az eget odahaza. Tökéletes a csend körülöttünk, csak a tűz barátságos pattogása hallatszik, mikor egy-egy újabb fadarabbal kínáljuk. Nemsokára felhangzik Omar ismerős hangja, amint egy újabb beduin dalt énekelve megérkezik a mosogatásból. Leül ő is a tűz mellé, és hosszú éjszakába nyúló beszélgetés kezdődik, melyet nem zavar meg sem a TV hangja, sem a mobil zsarnokian követelőző dallama. Sok érdekeset megtudunk a Jordánok gondolkodásáról, szokásairól, hétköznapjairól, s mindezt egy itt élő, magát lelke mélyén beduinnak való ember szemszögéből. Omar megnyílik, és már nincsenek tabu témák, beszélhetünk politikáról, vallásról, a királyi családról, szerelemről, házasságról és szexről. Mikor végül késő este elvonulunk sátrainkba, már nem annyira Jordánként, vagy arabként gondolok rá, hanem mint egy teljesen hasonló másik emberre, aki csak azért tűnik első látásra másnak, mert egy más kultúrában él, legbelül azonban szinte ugyanúgy éli meg ő is a dolgokat.