6. Petra (november 25. kedd)

A harmadik napon is korán érkeztünk, de tervünk a Kincstár ismét új szögből történő megnézése volt, így a Siq végén kinyíló téren most nem sokat időztünk. A feltételek egyébként is kedvezőtlenebbek voltak az előző két délelőttel összehasonlítva, mivel feltűnően sok turista érkezett ezen a napon, így a Kincstár előtt már elég nagy volt a jövés-menés. Magyarok nem voltak nagyobb számban most sem, a Jordán Tours fakultatív program beosztása szerint holnapra, szerdára esett a csoportos petrai látogatás.

Körbejártuk a Jebel al-Khubtha tömbjét, az oldalába faragott hatalmas sírok csoportja mentén. A királysírok utolsó elemét képező Palota sír elhagyása után egy új völgy felé, a Wadi Mataha irányába nyílik ki a tér. Itt található Sextius Florentinus szép vonalú sírhomlokzata, amely előtt egy el nem téveszthető lépcsőfeljáró indul jobbra, fel a hegy tetejére. A feltűnően széles felvezető út minden pontjáról gyönyörű panoráma nyílik meg az ember előtt. Egy beduin megy el mellettünk szamárháton, meglepődünk, hogy köszönésünket nem viszonozza. A tetőt elérve, rövidesen megpillantjuk az áldozati helyet, és a közelben néhány romot. Most is a perem vonz minket, ahonnan csodálatos rálátás nyílik nyugati irányban az egész Wadi Musa-ra, a közvetlen alattunk lévő Színházra és az asszír típusú sírokból álló Fasszádok utcájára. Visszatérve a romokhoz előkerül az imént látott beduin, aki kézjelzésekkel igyekszik tudtunkra adni, hogy kövessük. Hamarosan a rejtély is megoldódik, emberünk süketnéma, ezért nem fogadta köszönésünket. Alig jelölt ösvényen halad előttünk, bár másfelé nem is igen mehetnénk. Hagyjuk, hogy az az érzése legyen, ő vezet minket. Nagy csapás lehet egy beduinnak, hogy süketnéma, főleg ha a túrizmusból akar, vagy kényszerül megélni. Déli irányba tartunk, és kis idő múltán meg is pillantjuk azt, amire számítottunk, a Kincstár ismerős homlokzatát. Viszonylag könnyű mászás után kiérünk egy sziklapárkányra, a térbe torkolló Siq jobb oldali falának tetején. Magasan a Kincstár felett vagyunk, madártávlatból gyönyörködhetünk a megunhatatlan látványban. Szemünk most képes egyetlen képben átfogni a teljes teret, az irdatlan méretű sziklafallal, melynek alsó feléből faragták ki a légiesen karcsú homlokzatot. Bár innen fentről most nem tűnik ez a portál olyan hatalmasnak, de a hangyányi méretű emberek körülötte figyelmeztetnek az optikai csalódásra. Belegondolok, hogy az Abu Simbelben sziklába faragott elképesztő méretű Ramszesz nagytemplom "csak" 30 méter magas, amit viszont itt látunk az 40 m-es magasságot ér el. Igaz ugyan, hogy a Kincstár a maga kétezer évével is csak alig több mint fele olyan idős, mint egyiptomi társa, de azért ez akkor is már igen tisztes kor. Adunk egy kis baksist a még várakozó beduinnak, majd elővesszük ebédünket, és ráérősen eszegetni kezdünk. Ilyen páratlan háttér előtt nem minden nap ebédelhet az ember.

A hegy tetején nagy számban látjuk azokat a jellegzetes hamvas zöld színű, kardszerű leveleket kibújni a földből, amit egyébként Petra egész területén megfigyelhettünk. Némelyik tövénél látszik, hogy hatalmas fehér hagymából hajtanak ki, és egyik másiknál még egy hosszú, szalmaszerű szár is meredezik felfelé. Itt a hegyen vesszük észre, hogy sokuk virágzik is, sárga tulipánszerű kelyhek csüngenek rövid szárakon, közvetlenül a talaj felett. Szívet melengető látvány ebben a vöröses kősivatagban.

Ugyanazon az úton ereszkedünk le, ahol feljöttünk. A hegyoldalba simuló hatalmas királysírok kezdenek melegebb árnyalatokban tündökölni a délutáni nap fényében, ahogy távolodunk tőlük. Visszakanyarodunk a Wadi Musa ellaposodott völgyszakaszára, és már ismét az oszlopok útján lépdelünk. Ezúttal igyekszünk kicsit több figyelmet szentelni a városközpontból megmaradt romoknak. Ide azért már jócskán szükség van a fantáziára is, ha az ember el akarja képzelni, amit a régészeti leírások állítanak. Az út kövezete és az oszlopsor meggyőző erejű, de a bal oldali piac? Hát isten tudja...  A nagy templomról és a királyi palotáról tudni véljük, hogy földrengés döntötte romba, feltárásuk még folyamatban van. Megértést tanúsítva nézelődünk körbe. A szárnyas oroszlánok temploma tovább jobbra a domboldalban már kifejezetten emlékeztet valamire és a Temenos kapun áthaladva valóban az az érzésünk, hogy valaha impozáns bejárata lehetett a városnak. A kapun kívül eső Quasr al-Bint templom falai a faragott díszítésekkel, oszlopokkal, a felvezető lépcsősorral szintén egész meggyőző. Itt már szépen előrehaladtak a restaurálási munkákkal. Abban azonban mindketten egyetértünk, hogy nem az egykori városközpont feltárása jelenti Petra fő vonzerejét.

A múzeumnál jobbra fordulunk, és meggyorsítjuk lépteinket a Wadi ad-Deir irányába. Most már nem sokat kell töprengeni a Deir-hez felvezető úton, tegnap este belém vésődött minden métere. Naplementéig még másfél óránk van, szép tiszta az idő, sok minden már nem jöhet közbe, hogy teljes pompájában élvezhessük a természetes fényjátékot fenn a hegyen. Nem kell rohannunk, nyugodtan nézelődhetünk, mert a sziklába vájt lépcsők és átvezető szakaszok önmagukban is látványosak, a kitárulkozó panoráma pedig lélegzetelállító. Az út egynegyedénél kis kitérőt teszünk, hogy megnézzük az Oroszlános Tricliniumot, majd folytatjuk a lépcsőmászást felfelé. Nagyjából 40 perc alatt érjük el a Deirt. A bejárat nyugatra van tájolva, a lebukni készülő nap teljesen aranyba öltözteti a bámulatosan szép homlokzatot, melyre az árnyak még nem kezdtek el felkúszni. Körülöttünk parázslanak a hegytetők, nagyon nagy távolságra ellátni minden irányban. Tisztán kirajzolódnak a messzeségben a királysírok pompásan faragott portáljai, szinte hihetetlennek tűnik, hogy jó másfél órája még ott jártunk. Ez az összkép vésődik belénk, mint méltó búcsú Petrától. Hosszasan csodáljuk a Deir tökéletes arányait, letisztult, a Kincstárnál egyszerűbb vonalait, és a hasonló elrendezés ellenére is számos részletben való különbözőségét, melyek teljesen más karaktert kölcsönöznek e remekműnek.

Egyszer csak eszembe jut, hogy nekem itt még "feladatom" van, és elindulok megkeresni a központi kupola tetejére felvezető utat. Különböző fotókon láttam, hogy fenn állnak emberek, tehát valahogy fel is lehet jutni. Jelölésre persze nem számíthatok, magamnak kell kideríteni, hogy melyik a járható út. Egy pár spanyol fiatal is láthatóan izgatott keresgélésben van, ők a baloldali sziklákon mutatnak be hajmeresztő gyakorlatokat. Én jobboldalt, a Deir háta mögé nyúló kissé törmelékes lejtőn próbálkozok, és nem túl nagy bravúrral el is érem a kupolát. Két oldalról nagyjából egyidőben lépünk a peremre, tehát nekik is sikerült a meredekebb falon a feljutás. Elképedek, hogy milyen hatalmas hely van a kupolán, és milyen magasra felnyúlik a hegyén lévő urna. Lentről az ember hajlamos a méreteket alábecsülni, melyet csak akkor lehet reálisan megítélni, ha valaki áll ott fenn. Hát ez most megtörtént.

Csak azután indulunk lefelé, miután a Nap ellövi utolsó fény nyilait is, és mattá válik táj. Miközben elhagyjuk a sötétedő Petrát, felfénylik bennünk az elmúlt három nap rengeteg élménye, melyből most már emlékek, nagyon szép emlékek kristályosodnak ki. Ha semmi mást nem láthatnánk már Jordániából, akkor is megérte volna idejönni. Ehhez képest viszont még van másfél hetünk hátra!

7. Amman (november 26. szerda)

Eredetileg Madabába terveztük áttenni székhelyünket, mivel a Nebo hegy és a Holt tenger közelsége mellett utunk második nagy álmának valóra váltásához, a Wadi Mujib és Wadi Ibn Hammad túrákhoz is ideális kiindulópontnak ígérkezett. Emellett a városka maga is kínál látnivalókat híres mozaikjaival. Arra hamar rá kellett jönnünk, hogy Petrából nem könnyű közvetlenül Madabába utazni, mivel nincs közvetlen buszjárat. Az egyéb lehetőségeket hamar elvetettük, mikor a petrai visitor center egyik emberétől - aki egyébként hetente megteszi a Petra-Madaba utat kocsijával, és az üzlet reményében hozzánk igazította volna az indulást - "baráti alapon" egy jóindulatú 30 JD-s ajánlatot kaptunk. Ilyen árért készségesen lemondtunk erről a megtiszteltetésről, amin ő sem nem csodálkozott, sem nem érzett ösztönzést kedvezőbb anyagi feltételek megcsillantására. A fővároson, Ammanon keresztül Madaba elérhető olcsó buszok igénybevételével, de ez felesleges kerülőt valamint az utazásból és átszállásból adódó időveszteséget jelentett volna. Ammant magát nem soroltuk ugyan a fő látványosságok közé, de egy országról nehéz lenne hiteles képet alkotni anélkül, hogy a fővárosába ne tenne legalább egy rövid kirándulást az ember. Azon kívül az Ammantól még északabbra fekvő Jerash felkeresését is terveztük, amihez pedig megint vissza kellett volna utazni Madabából Ammanba. Így aztán úgy döntöttünk, hogy eltérünk a fontossági sorrendtől, és alkalmazkodunk a közlekedés kínálta lehetőségekhez a jobb időkihasználás érdekében. Tehát utunk következő bázis állomásának Ammant választottuk.

Az utolsó petrai esténken jeleztük a szállodában, hogy másnap kora reggeli indulást tervezünk, tehát úgy kérjük a reggelit, hogy a 7-órás buszt el tudjuk érni. Ők megnyugtattak, hogy sem kapkodásra nem lesz szükség, sem tranzitra a buszpályaudvarra, mivel az ammani busz a szálloda előtt megy majd el, és felveszi a kint várakozókat. Következő nap reggelinél azután még egyszer biztosítottak minket, hogy foglaltak nekünk helyet a buszon, amely várhatóan kb. 7:20-ra érkezik majd a szálloda elé. A svédasztalos reggeli elfogyasztása, és a 3 napra megállapodott 42 JD kifizetése után csomagjainkkal a bejárathoz helyezkedtünk, ahonnan jól szemmel tarthattuk az utat. Odakint meglehetősen csípős volt még a levegő, a könnyű fleece pulcsi ellenére is jobban esett a benti melegben várakozni. Negyednyolc körül megérkezett a szálló minibusza, a recepciós röviden értekezett a sofőrrel, majd hozzánk fordultak, hogy pakoljunk be, elvisznek a buszállomásra. Aggodalmaskodó kérdésünket megelőzve, mindjárt mondták, hogy, ha szembe találkoznánk már az ammani busszal, az sem probléma, mert le tudják inteni. Nem jött szembe, de még csak el sem indult. Vártak, hogy megteljen a busz, illetve két helyet fenntartottak még egy másik szálloda foglalása szerint. Csomagjainkat egy üres kettős ülésre tettük először, de miután kiderült, hogy azokért is teljes jegyárat kell fizetnünk, mindjárt fel tudtuk tornyozni a két nagy hátizsákot egyetlen ülés elfoglalásával is. Így végülis háromszor 3 JD-t fizettünk a Petra-Amman szakaszra. Később láttuk, hogy sokan hagyják csomagjaikat az ülések közti folyosón, a fel-leszálló utasok pedig szó nélkül lépdelik át azokat. Tehát megúszhattuk volna plusz jegy váltása nélkül is, de hát a tanulópénzt meg kell fizetni, és az tény, hogy így nem kellett aggódva figyelni poggyászaink sorsát.

Végül háromnegyed nyolckor indult a busz, és fél tizenegyre - két óra negyvenöt perces utazás után - be is futott a 230 km-re lévő főváros Wahadat nevű busz pályaudvarára. A buszozás kényelmesnek bizonyult, és érdekes módon azzal a nem túl kellemes ténnyel csak későbbi utazásaink során szembesültünk, hogy itt bizony szabad a járművön dohányozni, és ezzel a lehetőséggel él is a férfiak jó része. A buszról lekászálódva egy várakozó taxist mindjárt megkérdeztem, hogy 1 JD-ért elvisz e minket az óváros egyik szállodájába. Mivel szó nélkül intett, hogy szálljunk be, már tudtam, hogy sokat ajánlottam. A későbbiekben a fél dinár említése sem igényelt különösebb győzködést a városon belüli középtávú taxizásokhoz. A Cliff szállót néztem ki a Lonely Planet-ből, és sofőrünk nemsokára intett is az utca túloldalán lévő táblára mutatva. Kértem várjon pár percet, míg megnézem van e hely, és ha van milyen. A könyv leírása stimmelt, a szűk mellékutcából nyíló épület alsó szintjén üzletek, az első emeleten egy kávézó vagy teázó, ahol súlyos tekintetű komoly férfiak szívták merengve a vízipipát, majd a legfelső, harmadik szint hosszú folyosója mentén található maga a szálló. A folyosó végének társalgószerű kiszélesedése a recepciós irodája is egyben. Megmutatják a kétágyas szobát és a közös zuhanyzót. A kért 6 JD éjszakánként, összhangban van a minőséggel, megfelel az LP által közölt árnak, és végülis a mi minimum elvárásainknak is. Ennyiből már nincs képem alkudni, de egy kérdést azért megkockáztatok: A reggeli benne van az árban? Jót kacagnak, én is velük, de hát próbálkozik az ember… A szomszéd sikátorban azért még felszaladok a Venecia névre keresztelt hotelbe, hogy megnyugtassam magam. Szintén harmadik emelet, bizarr környezet, a szálloda folyosójára bepillantva már nem is kérdezek semmit, tudom, hogy jól választottam. Sietek vissza a taxihoz. Az 1 JD kifizetése után csomagjainkkal együtt kapaszkodunk fel a harmadikra, és elfoglaljuk szobánkat a Cliffben. Bejelentkezünk, és a kis hátizsákokkal felszerelkezve nekivágunk a nagyvárosi dzsungel felfedezésének.

Amman zsúfolt modern nagyváros, annak minden áldásával és átkával, viszont kevés történelmileg jelentős emlékkel. 1,8 millió ember él a fővárosban, az ország valamivel több, mint 5 millió lakosának jó egyharmada. Első pillantásra úgy tűnik, hogy ez a sok ember most mind itt nyüzsög körülöttünk a környező utcákon. Aztán rájövünk, hogy maximum a fele lehet csak, mert nőket szinte alig látni. Aqabához képest éles a kontraszt. Az utcák itt koszosak, szemetesek, a házak lepusztultnak tűnnek, óriási a kocsi forgalom, a levegő kipufogógáztól terhes, zöld növényzet, parkok csak elvétve láthatók. A lüktető nagyváros viszont élettel teli, mindenütt boltok, utcai árusok kínálják hihetetlen termékválasztékukat és szolgáltatásaikat, az emberek itt is nagyon barátságosak. Magyarok erre már kisebb arányban és rövidebb időre fordulnak csak meg, de azért tudnak rólunk, és azt is sokan említik, hogy hallottak róla, Aqaba tele van turistáinkkal, akik kevesebb, mint 200 JD-ért tudnak egy hetet náluk tölteni. Itt azért már nem lehet arra számítani, hogy nyelvünket ismerik, üzletileg nem vagyunk jelentős tétel számukra.

A főutak rendezettebbek a belőlük nyíló szűkebb utcák zavaros világához képest. Szállónk mellett húzódik a széles Al-Malek Faisal út, mely délnyugatról határolja a Jebel al-Qala'a dombot, amelyen a citadella trónol a belváros felett. Ezen az úton sétálunk végig a Hussein király mecset felé, mely mellett az imához készülődő emberek csoportja végzi rituális tisztálkodását. Rákanyarodunk a még szélesebb Hashemi útra, melyen több római kori emlék is található. Először azonban még déli irányban megyünk egy darabot a piac felé, mert már jócskán ebédidő van. Betérünk egy csirke kebabot árusító gyorsvendéglőbe, majd a pitába tekert illatos sült hússal felballagunk a galériára. Az élelmiszer árak a fővárosban tűnnek a legalacsonyabbnak, a jókora adag kebab darabjáért 0,35 JD-t fizetünk. Vizet hoznak kannában és poharakat. Az ismeretlen eredetű vízről lemondunk, és a magunkkal hozott palackozott vízből iszunk inkább. Az ablak mellé helyezkedünk, és hosszasan bámuljuk az utcán hömpölygő változatos tömeget, amelyben aztán később mi is elvegyülünk. Magával ragad minket a színes forgatag, nézegetjük a sokféle árút és árust. Magokat pirít az egyik egy kis mozgó faszenes sütödével, kéménnyel a közepén; egy másik sis kebabot süt nyárson, hagymával, paradicsommal. Megkívánjuk és meg is kóstoljuk mindjárt, valószínűtlenül olcsó, 0,15 JD darabja. Közben elnézegetjük, amint cipőket erősít meg egy harmadik, speciális varrógépén öltve körbe a talpat. Az árkádok egyik nyílásában szép arcú fiatal nő árul csecsebecséket egy földre rakott terítőről. Különös jelenség ebben a férfi dominanciájú világban, amint hosszú kabátba burkolva, fején kendővel hajlong az árúi között. Úgy tűnik nem kelt feltűnést, csak a mi szemünkben. A távolban egy templom, tornyán kereszt, láthatóan az is jól megfér ebben az iszlám világban. Elindulunk visszafelé, és egy látványosan serénykedő gyorsbüfénél falafeles szendvicset veszünk 0,2 JD-ért. Feltűnően finom a sokféle kiegészítő tölteléktől. Mire visszaérünk a mecsethez, már jócskán belaktunk, de még leöblítjük az ebédet egy frissen facsart narancslével, melyből fél literért 0,75 JD-t kérnek.

Folytatjuk tovább az utunkat a római színház felé, mely úgy tűnik az előtte lévő fórummal együtt a helybeliek egyik kedvenc sétáló és találka helye. Itt is sok az ember, de megszelídül a tempó, sétálnak, üldögélnek, beszélgetnek, nevetgélnek, fiatal párok karöltve és kéz a kézben, családok szépen kiöltözve - vasárnapi hangulat szerdán. Belépőt csak a színház két szélén elhelyezkedő Folklór és Népi hagyományok múzeumába kell váltani, mely együtt kerül 1 JD-be. A múzeumokban is sok a helybeli illetve az általunk nehezen megkülönböztethető egyéb arab turista. A fórum másik végén elhelyezkedő Odeon sajnos zárva van, a 6000 fős színház lelátói viszont olyan mértékig telve emberekkel, hogy az az érzésünk előadásra gyülekeznek. A legfelső sorokból jó a rálátás a környező városrészre, a fórumra, és a szemben emelkedő Jebel al-Qala'a domb tetején épült citadellára, illetve a római Herkules templom maradványaira. Naplementére elsétáltunk a kissé távolabbi Abdullah király mecsethez, mely hatalmas kék kupolájával Amman egyik jellegzetes bár meglehetősen modern épülete. A benne lévő Iszlám Múzeumot rövid nyitvatartási ideje miatt nem tudtuk ott tartózkodásunk egyik napján sem meglátogatni. A mecsethez közeli Abdali busz pályaudvaron informálódtunk a Jerashba induló buszok felől, mert következő napi tervünk ennek a jó állapotban megmaradt római kori városnak a meglátogatása volt.

Vacsora után egy internet caféban fejeztük be a napot, ahol 0,75 JD/óra ellenében tudtunk szeretteinknek hírt adni magunkról. A szállodában a recepciós zavarba ejtően udvarias, előzékeny és segítőkész volt, sőt a 0,5 JD-s zuhany költség felett is szemet hunyt. Igéretünkhöz híven este SMS-t küldtünk Margónak Aqabába, hogy áttelepültünk Ammanba.

8. Amman - Jerash (november 27. csütörtök)

Reggel korán keltünk, hogy minél előbb eljussunk Jerashba, ebbe a rendkívül jó állapotban megmaradt 2000 éves városba, mely Gerasa néven a Római birodalom Syria tartományához tartozott egykor. 7 órakor már a szállóval szemben, az Al-Malek Faisal túloldalán lévő beugróban megbújó falafel sütödében üldögéltünk, hogy megreggelizzünk. Falafeles szendvicset rendeltünk teával, de kicsit még várnunk kellett, mert az élet csak akkor kezdett beindulni az ébredező városban. A tegnapi nagy nyüzsgés helyén még álmos lődörgés volt tapasztalható. 0,7 JD-t fizettünk kettőnk reggelijéért, majd az Abdali busz pályaudvar felé vettük az irányt. Könnyű kis hátizsákunkkal 20 perc alatt gyalog odaértünk. Máskor dudálva ajánlkoznak a taxik, most a gyér forgalomban nem is próbálkoztunk kocsit leinteni, jól esett egy kis mozgás a friss levegőn. Háromnegyed nyolcra megtaláltuk a Jerash felé menő buszt, mely hamar megtelt, és pár perccel 8 óra után már indult is a fővárostól 51 km-re északra fekvő város felé. Fejenként fél dinárt fizettünk a jegyért, és tíz perccel 9 előtt már jelzett is a sofőr, hogy most kell leszállnunk az ásatásokhoz.

Hadrianus diadalívénél álltunk, mely a mellette hosszan elnyúló hippodrommal együtt kívül esik az elkerített, és belépődíj köteles területen. A hatalmas ív aprólékosan megmunkált impozáns déli homlokzata plasztikusan rajzolódott ki az egyre magasabbra hágó nap fényében. Habár látszanak rajta a restaurálás nyomai, semmi kétség, hogy hajdani pompáját csak visszahozni igyekeztek, nem felülmúlni. A hippodrom egykor atlétikai viadalok, fogat versenyek és hasonló események színhelye volt. A lelátó boltíves szelvényei alatt belátni a valamikori küzdőtérre. Soklyukú hidra emlékeztető hosszanti fala a város déli kapuja felé tereli az embert. Ezelőtt található a visitor center, ahol 2,5 JD ellenében megváltható a belépő. A monumentális kapun belépve kibontakozik a város képe, mely egy templomrommal koronázott domb oldalában terül el. A város tengelyét egy kétoldalt oszlopsorral övezett főút alkotja, mely jó egy kilométer hosszban ível át a nem túl domináns északi kapu felé. Ahogy a városba lépünk tekintetünket mindjárt a közeli Oval Plaza, vagyis a Fórum majd 100 méter átmérőjű, oszlopokkal szegélyezett ovális tere ragadja meg, melyből tulajdonképpen a főút is indul. Mindkettő hatalmas kövekkel burkolt, melynek eredetisége elég meggyőző benyomást kelt. Balra tőlünk a 3000 nézőt befogadó, szinte kifogástalan állapotban fennmaradt Déli színház trónol a közeli magaslaton, előtte a Zeusz templom tápászkodik fel romjaiból a régészek kitartó munkája nyomán. Felkaptatunk a színházba, amelynek kiváló akusztikájáról mindjárt meg is bizonyosodhatunk egy távol keleti csoport által rögtönzött dalos előadás nyomán. A nézőtér jobboldali szektorának tetejéről pazar rálátás nyílik az egész városra, a fények is kedvezőek. Fentről látjuk a Zeusz templom maradványait, mögötte az oszlopok sokasága által körültűzdelt ovális Fórum a vele egyetlen egységbe olvadó, hosszan elnyúló főúttal, a Cardo Maximusszal, mely mintegy több évezredes mozdulatlanságba meredt falióra gigantikus ingája emlékeztet a rég letűnt időkre. Bal oldalán a feltárt ókori város, jobbján viszont a modern mai település néz egymással szembe. A boltíves északi Tetrapylon zárja le szemünk elől a főút folytatását, a jelentéktelenebb északi kapu szinte nem is látszik. A balra emelkedő dombon az Artemisz templom hatalmas oszlopai magasodnak a város fölé, előtte, kicsit lejjebb, a néhány századdal később épült Katedrális óriási kőhajója horgonyoz. Egyszer csak vidám gyerekcsapat veri fel a színházra telepedett csendet, néhány helybéli kislány csacsogása tölti be körülöttünk a teret. Tiszták, ápoltak, felszabadultak, és európaias öltözékükben még nyoma sincs annak a visszafogottságnak, mely néhány év múlva nekik is kötelező osztályrészül jut. Udvariasan vizet kér tőlünk egyikük, látva a hátizsákjaink oldalzsebében ágaskodó palackjainkat. Ámulva nézzük a 8-10 év körüli kislány figyelmességét, ahogy magasból csorgatja szájába a vizet, nem érintve ajkához a flakont.

A színházból leereszkedünk a főút irányába, átvágunk a Fórumon, majd elindulunk az oszlopsor mentén, melynek tetején helyenként még látható a díszes hosszanti áthidaló elem is. A Cardót két merőleges út (Decumenus) keresztezi, az egyik a város déli, a másik az északi részén. Mindkét kereszteződésben egy-egy Tetrapylont építettek, melyek közül az északi, fedett boltíveivel feltűnőbb jelenség, mint a déli, melynél csak a sarkok oszloptöredékei ismerhetőek fel. Még mielőtt elérnénk a déli Decumenust egy kisebb, fórumhoz hasonlatos oszlopcsarnok, a Macellum nyílik baloldalt. A hatszögletű teret két oszlopsor tagolja, külső részét fal határolja, mely egyben a mögötte magasodó domb oldalából metszi ki ezt a piacnak is használt kis csarnokot. Alján geometrikus szabályossággal lefektetett mészkő burkolat, közepén egy kisebb medence található. Ha a domb oldalán kerüljük meg a Macellumot, a falak felső pereméhez jutunk, ahonnan felülről lehet bepillantani, és jobb áttekintést kapni a tér kialakításáról. A Cardón északi irányba folytatjuk utunkat, a déli Tetrapylont elhagyva, a város nevezetesebb látnivalói következnek sorjában a baloldalon: A Katedrális, melyet a korai keresztény korban Dionysos templomának átépítésével alakítottak ki, akárcsak a mögötte található Szent Teodor templomot. A kétszintes Nimfák kútja következik ezután, melynek befelé hajló félkörívében hét oroszlánfejen keresztül folyt egykor a víz a középső medencéből a járdára, amelyet azután földalatti csatornákon vezettek el. A két keresztút közötti táv felénél gazdagon díszített kapu és feljáró, a Propylaeum nyit utat a város védőszentjének, Zeusz lányának, Artemisznek a templomához. A dombtetőre épült monumentális templom 12 óriási korinthoszi oszlopából 11 még ma is büszkén fúródik a mélykék égboltba. A feljárónál fiatal, 20 év körüli helybeli lányok, az első meglepetésen túljutva beleegyeznek, hogy Angéla lefényképezze őket. Ugyan mindegyikük fejét kendő fedi, de a sötét napszemüveg, a háromnegyedes színes kabát és trapéz nadrág már új szemléletet sejtet. Artemisz templomától a dombon keresztül átvágva hátulról érjük el az északi Decumenus mentén épült kisebb színházat, mely a másikhoz hasonlóan rendkívül jó állapotban van. A 749-ben bekövetkezett földrengés sorozat, mely a várost romba döntötte, a két mesterien megépített színházban nem sok kárt tett. Annak ellenére, hogy első ránézésre nem sok különbség látszik a két színház között, - méretüket nem számítva természetesen - az alaposabb bejárás közben rengeteg eltérést találunk a szektorokhoz vezető utak, hátsó lépcsők és folyosók kialakításában. A formai hasonlóság dacára a padsorok tagolása is jelentőse eltér. Miközben középtájt üldögélve ezen merengünk, a feljárón egy érdekes arab család közeledik. Az apa hagyományos hosszú fehér öltözékben, fején fehér sapkával, mögötte felesége teljesen feketében, arca is eltakarva, míg a pici lány elől modern pólóban és nadrágban bukdácsol felfelé. Mosolyogva int a férfi, hogy fényképezhetünk, és mikor közelebb ér, meglepetésünkre még ő köszöni meg. Az északi Tetrapylonon át hagyjuk el a színház térségét, és a Cardón délnek tartva megyünk visszafelé. Az út mentén rengeteg faragott oszlopfő, áthidaló elem várja, hogy a restaurátorok megtalálják helyüket ebben a hatalmas puzzle játékban, melynek néhány különösen szép darabját a Fórum melletti múzeumban állították ki. Itt találhatóak mindazok az érdekes és figyelemre méltó tárgyak, művészeti alkotások, mozaik töredékek, melyeket az ásatások során hoztak felszínre. A nap végére kicsit telítődünk a rengeteg kő látványával. Szépség ide vagy oda, halott táj ez, csak a szórványosan feltűnő turisták emlékeztetnek arra, hogy létezik még azért körülöttünk élet. Talán ezért ragad meg különös erővel a múzeum felé menet az úton átvonuló hangyák látványa. Rendezett oszlopban menetelnek, és magukhoz mérten óriási magokat cipelnek, melyek nagyságát még fokozza a belőlük hosszan kinyúló kalász szál. Egy elvarázsolt Római légió..

Háromnegyed háromkor hagyjuk el a várost, és mikor az ammani busz után érdeklődünk, néhány helybeli azt javasolja, hogy bármelyik arra jövő buszra szálljunk fel, és az majd elvisz a buszállomásra. A helyi buszon elégedetten konstatáljuk a visszakapott apróból, hogy mindössze 5 piasztert fizettünk fejenként, de még észbe sem kapunk és már szállhatunk is le a buszállomásnál. Normál esetben szégyellnénk, hogy ilyen kis távolságra buszra szálltunk, de most nem a lustaságunk, hanem a tájékozatlanságunk volt a motiváció. Az ammani busz már bent áll, és három órakor el is indul a főváros felé. Visszafelé csak 0,3 JD-t fizetünk a jegyért fejenként, a sors - vagy Allah? - kifürkészhetetlen akaratából. Háromnegyed négyre érkezünk az Abdalira, a fél háromig nyitva tartó Iszlám Múzeumot persze most sem érjük el, de a neki szállást adó Abdullah mecsetet azért körbejárjuk, megvárva, míg a lemenő nap tüze végleg kialszik a hatalmas kék kupolán. Fogunk egy taxit, fél dinárért hazavitetjük magunkat, hogy hátizsákunktól megszabadulva vethessük bele magunkat az "éjszakai" életbe. Milyen kicsi a világ, - de legalábbis Jordánia - a szállodában spanyol ismerőseinkkel találkozunk, akikkel két napja együtt másztam fel Petrában a Deir kupolájára, most viszont épp a mellettünk lévő szobát veszik ki. Közben a recepciós fiú lázasan szervezi másnapra a sivatagi vár túrát, mely nem lep meg, mivel az LP is említi a Cliff szállót a lehetőségek között. A sofőr is ott nyüzsög, aki a kuncsaftokat gyűjti a holnap reggeli induláshoz. Szimpatikus, jól beszél angolul, ami azért nem mindegyik sofőrről mondható el. 10 JD lenne az út ára fejenként, az időtartammal kapcsolatban ködösítenek, és az ismert öt várból csak a három jelentősebb felkeresését tervezik. Ez még így rendben lenne, de mi feltétlen látni akarjuk az egyik vár közelében lévő Shaumari rezervátum ritka, fehér oryx antilopjait is. Ezt ultimátumszerűen közlöm, megtoldva azzal, hogy tisztában vagyunk vele, az 5 várból kettőt lespóroltak. Ezzel indulunk is a városba, mert már nagyon aktuálisnak érezzük, hogy megajándékozzuk magunkat egy jó kiadós vacsorával, az egész napos mászkálás jutalmául. Miután végig látogatjuk és esszük a már ismert, és bevált kebab és falafel sütödéket, bevásárlunk süteményekből is, és egy internet caféban kötünk ki ismét. Email levelezésben vagyok ugyanis az RSCN-el (Royal Society for the Conservation of Nature), mert a Wadi Mujib csak az ő engedélyükkel látogatható, és még nem adtam fel, hogy az október végi szezonzárás ellenére valamit lássunk ebből az izgalmas canyonból. A jó hír, amit kapunk, hogy a nemzeti park 4 turista útjából csak 1 zárt be október 31-én. A rossz az, hogy ez éppen a canyon alsó folyása, amelyre ki vagyok hegyezve. Azért ez még nem az a pont, ahol én fel szoktam adni...

Éjszaka álmomban Gerasa városában jártam, és teljes pompájukban láttam az épületeket, oszlopcsarnokokat, szökőkutakat, a színházat. Láttam kézműveseket, kőfaragókat, földműveseket, akik ökrös szekerekkel hozták terményeiket a városba eladni, és mindazokat a római polgárokat, akiknek keze nyomán felvirágzott ez a város, de akikről a történelemkönyvek nem igen tesznek említést általában. Láttam őket, amint ünnepnapon tiszta ruhát öltenek és elmennek a színházba. Ott ültem közöttük, és az előadásra vártam, mikor hirtelen megtört a varázs. A feszült csendet egy bárgyú dallam hasította szét, követelőző hangján megszólalt egy mobiltelefon. Felébredtem és a falakon kívülről tovább hallottam a beszűrődő reménytelen hangfoszlányokat, míg valaki megkegyelmezett és felvette. Hamar el tudtam aludni ismét, de Gerasát már nem láttam azóta álmomban, csak a Jerash néven ismert halott ásatásváros romjai tűnnek fel időnként...

9. Amman - Sivatagi várak (november 28. péntek)

Reggel 8-ra volt várható, hogy jön a tegnap esti taxis értünk a sivatagi várak végigjárására. Előző este még zavaros információk keringtek arról, hogy végülis hány ember jött össze a Cliff szervezésében, és mi lesz a végleges program. Mi mindenesetre fél nyolc előtt ismét átmentünk az út túloldalán lévő már bevált falafel sütödébe, hogy rendeljünk reggelire egy "szokásosat". Nyolc előtt már menetkészen álltunk, illetve ültünk a szálló folyosójának végén található társalgó félében. Új arcok jelentek meg, akikről kiderült, hogy szintén a taxisunkra várnak. Elkezdtem az egyeztetést, hogy kinek mi az elképzelése a mai napról. Hárman egyetértésben voltak abban a kérdésben, hogy legkésőbb egyre vissza akarnak érni Ammanba, mert megy a repülőjük. Rajtuk kívül még egy fiatal spanyol pár volt a várakozók között, akiknek nemigen volt konkrét elképzelésük, de a napjukat láthatóan rászánták a kirándulásra. A Shaumari rezervátum iránt ugyan nem tudtam felcsigázni érdeklődésüket, de azért idejükbe éppenséggel belefér, hogy oda is elnézzünk. Taxisunk már a nagyobb létszámra felkészülten jön, hoz magával még egy sofőrt, aki végül minket visz a spanyol fiatalokkal. Levonulunk a kocsikhoz, az idő elég pocsék, szemerkél az eső, és köd is rontja a látási viszonyokat. Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy Petrában és Jerashban szép időnk volt, mert a mai nap nem bolyongunk a szabadban annyit, kocsival járjuk végig célirányosan a látnivalókat. Hiába, novembertől februárig nagyobb valószínűséggel fog ki az ember esős napokat, ez sajnos benne van a kalapban.

Az első vár, amit felkeresünk, Al Kharana, 60 km-re van keletre Ammantól, egy sivár kősivatag kellős közepén áll, egy lankás emelkedő tetején, 15 m-el a környező wadi felé magasodva. A kétszintes, négyzet alapú vár sima vonalát csak a sarkokat körülölelő és az oldalak felező vonalából kiugró bástyaszerűen vaskos oszlopok törik meg, sajátságos formát kölcsönözve az építménynek. Szigorúan szabályos geometriai megjelenésével egészen valószínűtlen hatást kelt, ahogy kiemelkedik jellegtelenül egyhangú környezetéből, a mindenfelé szétszórtan heverő egyenetlen kövek tengeréből. Misztikumát most még tovább fokozza a köd is, mely körbelengi, és amelyből úgy bontakozik ki, mintha valójában a semmiben lebegne. Ahogy közelebb érünk, fokozatosan előtűnnek a részletek.  Ablakok helyett keskeny, lőrésre emlékeztető függőleges hasítékok láthatóak a durván faragott kövekből épült falakon, három sorban. A déli oldal közepén lévő kapu mintegy széttolja a negyed körcikkekre felezett oszlop két részét, hogy befészkelődjön közéjük. A belépésért nem kell fizetni, bár egy gondnokféle ember azért előkerül, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy végigkalauzolja a vendégeket némi ellenszolgáltatás fejében. Mi nem vesszük igénybe szolgáltatásait, egyedül járjuk végig a helységeket, melyek a központi udvar körül helyezkednek el. Az alsó szinten igénytelenebb, díszítés nélküli termek találhatók, istálló és raktár céljaira szolgálhattak. A lépcsőfeljáró már igényesebb kialakítású, és stukkókkal, faragott díszítésekkel ellátott emeleti szobák sorába vezet. Az udvar felé nagyobb méretű ablakok néznek, míg a sivatag felé nyíló keskeny nyílások esetében meggyőződhetünk róla, hogy a padlótól mért magasságuk miatt nem nagyon valószínű, hogy lőrésnek használták őket. A vár az Iszlám építészet korai, úgynevezett Umayyad periódusában épült, Krisztus után 710 körül, feltehetőleges rendeltetéséről még a kor szakértői sem jutottak egyetértésre, de az valószínűnek látszik, hogy hadászati jelentősége nem sok lehetett.

Még mindig szemerkélő esőben indultunk tovább a második, kisebb méretű palota, Qusayr Amra felé, mely egy oázis szélén épült, és eléréséhez a 40-es főút mentén további 16 km-t kell kelet felé autózni. A szintén nagyon jó állapotban fennmaradt épület ugyanabból a korból származik, mint az előzőleg látott Al Kharana, és elsősorban freskói révén nyilvánította az UNESCO a Világörökség részének. Hatalmas körbekerített térség mellett parkolunk le, a bejárat melletti visitor center információs táblái között egy terepasztal mutatja, hol is található maga a palota, mely szinte elveszik az óriási ásatási terület közepén. A belépés ide is ingyenes, akárcsak a többi sivatagi várba. Ahogy közeledünk, egyre inkább kibontakoznak a képről már ismert részek. A vöröses mészkőből épült palota ívelt boltozatok és kupolák rafinált szövevényéből lett kialakítva, melyek már külső megjelenését is izgalmasan érdekessé teszik. Mivel az épület fürdő céljait is szolgálta, a bejárat melletti kút biztosította annak vízellátását. A kútból a vizet áttételes emelőszerkezet hozta fel, melyet állati erővel hajtottak. Egy jól látható, kör alakú pálya jelöli ki a rajta hajtott állat nyomvonalát. A palota ajtaján belépve a nagyméretű fogadóteremben találjuk magunkat, melyet két közbülső hosszanti boltívre támaszkodó hármas tagozódású dongaboltozat fed be. Rögtön szembetűnik az a motívum gazdagság, mellyel a mennyezetet és a falakat is borító freskókat festették. A különleges és meghökkentő dolog az a figurális ábrázolás, melyet az iszlám egyébként tabuként kezel, azonban itt, e korai időszakban készült képeken még láthatóan korlátozás nélkül engedhette el fantáziáját a művész. Nem csak hogy emberi és állati alakok sokasága jelenik meg a festményeken, de még félmeztelen női alakok is előtűnnek a tartóívek élén hivalkodva. A nagyterem másik felében egy alkóvszerű alacsonyabb dongaboltozatos toldalékból két kisebb helyiség nyílik, melyek fél-kupolákban végződnek. A bejárattól balra jutunk át a fürdő helyiségeibe, sorrendben az apodyterium, vagyis öltöző; a tepidarium, vagyis a testet előkészítő, langyos levegőjű helyiség; végül a caldarium, a forró, száraz levegővel ellátott terem a hideg-meleg vizes fürdővel következik. Utóbbi, egy kupolával fedett kis helyiség, mennyezetén az égbolt leképezéseként, az állatövi jegyeket ábrázoló freskóval. A Zodiákus ilyen módon történő megjelenítése ebben a korban szintén ritkaságnak számított. A tepidarium keresztboltozatára - újabb meglepetés gyanánt - meztelen fekvő pár lett festve, felettük szárnyas angyallal. A másik kocsi három utasával együtt heten voltunk összesen látogatók, de éreztük, hogy ennél több ember már tömegnek hatna ebben a kicsiny palotában, és a még kisebb fürdő helyiségekben. Még nyugodt körülmények között tudtam néhány felvételt készíteni a freskókról állvány segítségével, amikor - már távozóban - szembe találkoztunk egy ijesztő méretű csoporttal. Két busz ontotta magából a magyar turistákat, akik pillanatokon belül hangoskodva leptek el mindent. Ösztönösen menekülőre fogtuk, sietve mentünk kifelé a kocsihoz, anélkül, hogy megszólaltunk volna. Valahogy nem töltött el minket a nemzeti büszkeség, és spanyol útitársaink előtt sem lepleztük le, hogy a beözönlő turisták honfitársaink.

A változatosság kedvéért a Shaumari rezervátum meglátogatása következett, mely nagyjából útba esik a harmadik felkeresendő vár, Qasr al-Azraq felé menet. A 40-es főútról egy feltűnően jelölt kisebb út vezet be, a leágazástól 5 km-re található kis méretű (22 km2) parkig. Ide a másik kocsi utasai már nem tartottak velünk, és két spanyol útitársunk is sokallotta a fejenként 2,25 JD belépőt. Így ők kint vártak ránk, amíg mi a megfigyelő toronyból nézelődtünk és fotózgattunk. Az állatokat több, különböző méretű elkerített részen tartják, a torony lehetőséget ad, hogy a kerítés zavaró hatása nélkül láthassa őket az ember. A különleges arab oryxokon kívül más ritka állatok is találhatók a park területén: kéknyakú struccok, perzsa vadszamarak és kisebb testű gazellák. Mi leginkább az oryxokra vagyunk kíváncsiak, képről már ismerjük ezt a fenségesen szép állatot, és alig várjuk, hogy végre élőben is megfigyelhessük. Lehetőség lenne közelebb is kerülni hozzájuk, de a szafarinak nevezett program ára borsos két emberre vetítve, más látogató pedig itt most nem nagyon várható. 10 JD-be kerül, hogy legfeljebb 10 résztvevővel elinduljon egy terepjáró kisbusz és 45 percen át a nagyobbik elkerített terület határain belül élő állatokhoz próbáljon közel kerülni. Persze ez a közelség is viszonylagos, mert az állatok zavarását azért igyekeznek elkerülni. Maradunk tehát a toronyban, ahonnan jó rálátás kínálkozik a nagyobbik elkerített részre is. Itt már szinte szabadnak tűnnek az állatok, legalábbis nekünk. Lehet, hogy ők erről másképp vélekednek, de itt legalább nem vadásznak rájuk. Festői látványt nyújtanak a vöröses árnyalatú sivatag sárgára égett fűcsomóit legelésző hófehér állatok. Az időjárás is kedvezően alakul, a ködöt időközben felszívta a felhők közül ki-kibukkanó nap, és az eső sem szemerkél már. Ennek örömére elővesszük a magunkkal hozott harapnivalót, és az idő jobb kihasználása, no meg az élvezetek halmozása végett, nézelődés közben megebédelünk. Az arab oryx egy igazi túlélőművész, tökéletesen alkalmazkodott az arábiai sivatagok zord körülményeihez. Még a legendásan kevés vizet igénylő tevénél is kevesebbel beéri. A meglehetősen gyér sivatagi növényzet nedvességtartalmán kívül más folyadékot gyakorlatilag alig igényel ez a nagyestű, antilop jellegű állat. Fehér színe maximális hő visszaverődést biztosít számára a tűző napon, takarékos fekete mintázata viszont testének alsó felén, a lábakon és nyaka elején, a hő lesugárzását segíti elő. Az a kevéske luxus a díszítésében, amiben nem a takarékosság, vagy a célszerűség nyilvánul meg, a hosszú egyenes szarvak, és az orr jellegzetes háromszögletű fekete foltja, melyek elegáns megjelenést kölcsönöznek számára. Az, hogy ez az igénytelen állat mégis veszélyeztetett fajjá vált a mi bűnünk, embereké. Az utolsó szabadon élő példány 1972-ben pusztult el, és az ezt követő 20 évben is csak pár száz fogságban szaporított állatot sikerült "visszavadítani" a természetbe az egész arab félszigeten. Nem véletlen tehát, hogy az itteni példányokat különös gonddal őrzik.

A természet és az állatok üdítő látványától felfrissülve, és a hideg ebédtől jóllakottan folytattuk utunkat a közeli Qasr al-Azraq felé. A terület egy vízben bővelkedő oázis, mely a délkeletre vezető Szaúdi és az északkeletre vezető Iraki utak kereszteződésében található, s így stratégiailag mindig fontos szerepet játszott a történelem során. Már a Római időkben vár állott e helyen, mely mai formáját több átépítés után, a 13. században nyerte el a Mameluk uralkodók alatt. Mindig is katonai célokat szolgált az eredetileg háromszintes erőd, mely jelenleg meglehetősen romos állapotban van, egy 1927-es földrengés pusztítása nyomán. Az első világháború végén az Ottomán birodalom elleni arab felkelés egyik legendás hírű vezetője, T.E. Lawrence, angol tiszt e várat használta főhadiszállásának az 1917-es hideg tél átvészelésére. Ez a tény sokat lendített az amúgy elhanyagolt vár jelenkori népszerűségén. Az előzőleg látott két palotával összehasonlítva a jelentős különbségek nem csak az állagából adódnak. Azraq vára durván megmunkált fekete bazaltkőből épült, nyilvánvalóan erődítmény céljára, és így jóval igénytelenebb építészeti megoldásokat vonultat fel. A vár 80 méteres élhosszúságú négyzetes alapú építmény, nagy méretű központi udvarral, melynek közepén egy kis mecset kapott helyet. Az udvar körüli szárnyak jól bejárhatóak, így a különböző részleteket is alaposabban szemügyre veheti az ember. Az épület díszítést nemigen tartalmaz, inkább a funkcionális megoldások, amelyek figyelemre méltóak. Érdekes az átlapolt bazaltgerendákon alapuló födém megoldás, melyeknek közeit durva kövekkel töltötték fel. Ugyancsak látványos a vár keleti szárnya alatti elnyújtott boltíves támfal rendszer is. Az időjárás itt még mindig nem döntötte el, hogy kegyeibe fogad e bennünket, mert rövidebb permetező záporok időnként azért megöntöztek minket. Látványban viszont kaptunk némi kárpótlást azzal, hogy a vár fölé szivárványívet varázsolt a felhők közül kimosolygó Nap.

Qasr al-Azraq volt kirándulásunk legtávolabb eső pontja - Ammantól 110 km-re keletre - ahonnan a 30-as út mentén északkeleti irányból kerültünk vissza a főváros felé. Az visszaút felén túl érkeztünk el utolsó célpontunkhoz Qasr al-Hallabat várához, mely római kori eredetre tekint vissza, de a 8. században az Amayyadok erősen átépítették, az erődítmény jelleget pihenő palotára váltva fel. A komplexumhoz tartozik a pár kilométerrel keletebbre található Hammam as-Sarah fürdő épület is, mely jellegében erősen emlékeztet a korábban látott Qusayr Amra palota fürdő szárnyára, azonban sem méretét, sem állagát, sem pedig kialakításának szépségét tekintve nem vetekedhet azzal. Maga a palota egy lankás domb tetején áll, melyhez gyalogút visz fel. Már messziről feltűnik egy hatalmas daru, mely olyan hatást kelt mintha egy építkezéshez közelednénk, nem pedig ásatási területhez. A helyszínen azután tovább fokozódik ez a rossz érzés, mert a romok restaurálása helyett úgy tűnik, mintha inkább valami újat építenének. Néhol még felfedezni az eredeti szépség enyésző nyomait egy dülöngélő boltívben, egy roskatag lépcső boltozatban, egy oszloptöredékben, vagy akár a közeli mecset romos falában, melyben egy visszafogottan díszített kapu ásítozik a völgy felé. Ezzel szemben sok helyen látunk simára csiszolt bazalt blokkokból felhúzott falakat, áthidalókat, melyeknek nem sok köze lehet a megidézendő letűnt korokhoz. Az idő közben tartósan kiderült, ami azért valamelyest enyhíti csalódottságunkat.

Fél óra múlva már benn autózunk Amman egyhangú betondzsungelében, az utcákon mindenütt emberek, kavarog az élet. Délután három van, mikor a szállodánál kiszállunk a kocsiból, még jó másfél óránk van a naplementéig. Elbúcsúzunk, kifizetjük a sofőrnek a fejenként 10 JD-t, és már nem is vagyunk elégedetlenek, ha az egész napra visszagondolunk. Végülis a négy várból egy nem nyerte el tetszésünket, de az első kettő viszont kifejezetten látványos és érdekes volt. Emellett még eljutottunk Shaumariba is, hogy megcsodálhassuk az elegáns arab oryxokat. És ezzel még mindig nincs vége a napnak, leintünk egy taxit, hogy felmenjünk a citadellába. Holnap reggel indulunk dél felé, hogy bejárjuk a Holt tenger vidékét, így ez az utolsó alkalmunk, hogy még lássunk valami újat Ammanból. A taxis elég furán viselkedik, nem jelzi, hogy fogalma sincs, mit mondtunk neki, mivel nyilván nem akarja elveszíteni a fuvart. Viszont találékony, mert odaint egy ígéretesebb gyalogost, és tőle kérdi, mi az, amit úti célnak mondogatok neki. A citadella szót ugyanis nem érti, az LP-ből felolvasott arab kifejezés (Jebel al Qala'a) - mely a magaslat nevét jelenti - hallatán pedig olyan üveges szemekkel néz rám szerencsétlen ember, hogy mindjárt belátom, ez nem az a nyelv, amellyel képes lennék akár csak csekélyke sikerélményhez is jutni. Fél dinárért végül feljutunk a hegyre, és fejenként 1 JD belépődíj lefizetése után már a citadella területén vagyunk. Előtte még néhány ajánlattevővel kell megküzdenünk, akik már előrelátóan a holnapi programunkért aggódnak, és tudjuk bármit is mondanánk, nekik lenne egy még jobb ajánlatuk. Olyan kedves segítőkészséggel, és mérhetetlen jó szándékkal rohamoznak, hogy nehéz őket ridegen elutasítani. Most mégis meg kell tennünk, mert péntek lévén az Archeológiai Múzeum egy órával korábban, 4-kor zár, és addig már egy óránk sincs hátra. A múzeum - melybe külön már nem kell belépőt váltani - méretre nem nagy, de 6000 év tárgyi emlékeit 40 perc alatt végignézni elég reménytelen vállalkozásnak tűnik. Azért persze belevágunk. A leletek elég áttekinthetően vannak korszakonként rendszerezve, és angol nyelvű feliratok is segítik az arabban járatlanoknak az eligazodást. Gyorsan végigsétálunk, hogy felmérjük a kínálatot, azután ráérőssebben csemegézünk. Vannak itt több évezredes agyag szobrocskák, és különböző használati eszközök, melyek bizonyítani hivatottak, hogy már a neolitikumban fejlett kultúra létezett e területen. A legérdekesebb darabok az ember formájú és méretű (antropomorf) zárt agyagkoporsók, melyeknek a festett arc képezte a levehető fedelét. Nagyon szép kerámiák és kőfaragások láthatók az iszlám korai Umayyad periódusából (a nap folyamán látott várak is zömében e korból származnak), és a későbbi Mameluk időszakból.

Ami végül leginkább megragadja a figyelmünket, az a híres Holt tengeri tekercsekből rendezett külön kis kiállítás. Immár több mint ötven éve vitatkoznak a szakértők ezeknek a leleteknek az eredetéről, jelentőségéről, és töredékes voltuk miatt tulajdonképpen tartalmuk is sok tekintetben tisztázatlan. 1946-tól kezdtek felbukkanni ezek a rejtélyes eredetű tekercs töredékek a régiségek feketepiacán, mikor a szakértők és a hatóságok felfigyeltek rá, hogy a beduinok felbecsülhetetlen (tudományos) értékű írott tekercseket találtak a Jeruzsálemtől nem messze fekvő Qumran környékén, a Holt tenger közelében lévő sziklabarlangokban. Megkezdődött a leletek tudományos feltárása, melynek eredményeképpen az évek folyamán 11 barlangból 8000 darab töredék került napvilágra. A többségében héber nyelven írt szövegeket papirusz és kecskebőr tekercsekre írták, melyek közül a legrégebbiek keletkezését a Krisztus előtti 3. századra datálták. 1952-ben azután újabb szenzációt keltett, mikor megtalálták a máig talán legtöbbet vitatott réztekercset, melyen a szöveget íróvessző rányomásával domborították. A rajta lévő titokzatos írás 64 különböző helyen elrejtett arany, ezüst és drágakő kincset említ, melyeket feltehetően a Jeruzsálemi templomból menekítettek meg, mielőtt azt a Rómaiak 70-ben lerombolták. A kiállítás részleteket mutat be a papirusz, bőr és réztekercsből egyaránt. Utóbbi az erős korrodáció következtében ívelt szegmensekre esett szét, melyeket üveggel lezárt vályúszerű tartókba helyezve, mutatnak be. Mellettük ott látható rézlemezre készült 1:1-es "facsimile" másolatuk is, melyeket 1997-ben egy francia intézet állított elő elektroforézis útján. A szűkre szabott időt az utolsó percig ki tudjuk használni, míg a világítás takarékra kapcsolásával a zárórára nem figyelmeztetnek. A naplementéig még mindig van fél óránk, ami elég is ahhoz, hogy bejárjuk a citadella többi részét, az Umayyadok által épített palota maradványait, és a Római korból származó Hercules templom romjait. A hatalmas oszlopok a rajtuk nyugvó kő áthidaló elemmel látványosan fogják keretbe az alattunk elterülő városrészt, melybe mintegy óriás madár fészke, úgy illeszkedik bele a Római színház jellegzetes karéja. Vajon milyen lehetett ez a kép 2 évezreddel ezelőtt az akkor még Philadelphiának nevezett római városban. A naplemente aranyos fényében mindenesetre a jellegtelen házak sokasága is barátságosabbnak tűnik most alattunk. Gyalog sétálunk le a citadellából, miközben búcsút veszünk gondolatban a várostól. Végiglátogatjuk kedvenc kebab és falafel sütödéinket, majd visszaindulunk a Cliff szállóba. Reggel korai indulást tervezünk, ezért kifizetjük a 3 napi szállásért a 18 JD-t. A recepciós fiú baráti alapon, csak 1 JD-t számol fel kettőnknek a zuhany használatért.