15. Wadi Rum – Aqaba (december 4. csütörtök)

Isteni jól aludtunk a sivatag közepén álló beduin sátorban, száz kilométeres távolságban a civilizáció minden zajától, szennyétől, a fényesen ragyogó csillagok alatt, a metszően hideg éjszakában. Hálózsákunk védelmében a hideg nem zavarta álmunkat, no meg a sátorban egyébként is annyi paplan volt felhalmozva fekvőhely gyanánt, mintha már egy közelgő jégkorszakra készülnének errefelé. Mi otthon is hozzá vagyunk szokva, hogy télen-nyáron nyitott ablak mellett aludjunk fűtetlen hálószobánkban. Persze ehhez még nem kell eszkimónak lenni, mindössze egy méretes, jó meleg pehely dunyha szükséges hozzá, és akkor már a pizsama nyűgéről is könnyű szívvel mond le az ember, - sőt az asszony is. A sivatag nem arról híres, hogy túl sok csapadék esne, de még hajnali harmat sem csapódik ki a száraz levegőből, s így nem kell rögtön azzal szembesülnünk, hogy jég van a sátrunk előtt, ami pedig a hőmérsékletet illetően nyugodtan megtörténhetett volna. Csak miután piciny tábori hőmérőnket megnézzük, jut el tudatunkig, hogy fagyponton áll. Ez önmagában egyáltalán nem is lenne meglepő, hisz végtére is december van, de a nappali meleg, és pólóban sütkérezés után kicsit kemény a kontraszt. Éjszakai bagoly lévén, és munkahelyemnek hála, ahol rugalmas időbeosztásban dolgozok, a hajnali felkelés nyűgét nem nagyon ismerem, de tegnap nagy bátran fél hatra állítottam be az ébresztést órámon, méghozzá 5 perces türelmi időkkel háromszoros ismétlésre. Ez már majdnem olyan, mint Ludas Matyi Döbrögin vett revansa, csak ezt most az idő veszi énrajtam, a sok rendbeli lustálkodásért. De még így sem egészen igaz, hisz ezúttal saját szabad elhatározásomból döntök a korai felkelés mellett, belátva, hogy a napfelkelte későbbi időpontra halasztásához elég csekélyek az esélyeim. S ha a nap nem igazodik hozzám, hát kénytelen vagyok én őhozzá. Micsoda szerencse, hogy tél van, és később kel a nap, mert mennyire tudnám magam sajnálni nyáron! Hát igen, a szabadság mazochista élvezeteihez hozzá tartozik a napfelkelte fotózása is. Az előkészületek borzalmasak, de mikor már ott áll az ember izgatottan az állvány mögött, és fecsillannak a nap első sugarai, amikor végigömlik a forró arany a tájon és felizzanak a távoli hegycsúcsok; nos, akkor szoktam én szánalommal gondolni az ágyban lustálkodó emberekre, megfeledkezve arról, hogy az év nagy részében én is közéjük tartozom.

Csodálatos volt abban a tudatban ébredni, hogy még egy teljes napot itt tölthetünk Wadi Rum-ban, ahol már eddig is annyi mindent láttunk. Ez a nap igazi ajándék lesz, napfelkeltével, – csak fel kellene már végre kelni hozzá - naplementével, és közte rengeteg újabb élménnyel, csupa, csupa ráadás. Nem is lesz más dolgunk, csak ülni a terepjáróban, bámészkodni, és amikor annyira tetszik valami, hogy már nem bírunk magunkkal, akkor szólni, hogy most álljunk meg; azután kiszállni, körülnézni, beszippantani a látványt, és a szabadság illatát. Amikor pedig már megnéztük, amit akartunk, akkor visszaülünk, és kigondoljuk, hogy mi is legyen a következő cél, vagy egyszerűen csak hagyjuk, hogy Omar saját belátása és évtizedes tapasztalata alapján oda vigyen, ahol a legszebbnek, legérdekesebbnek gondolja a sivatagot, és engedni, hogy hasson ránk a látvány, a fények és formák játékos kavalkádja. Olyan ez, mint a régesrégi vasárnapok hangulata, amikor sétálni mentem apámmal, és élveztem a gyerekkor felhőtlen gondtalanságát. Akkoriban, úgy emlékszem, nem kellett nagyon korán kelnem, igaz gyerekfejjel még a napfelkeltéről sem igen voltak személyes élményeim.

Általában nem szoktam szabadságomat léha gondtalanságba süppedve megélni, sőt kőkemény programokat állítok össze magamnak, hogy maximálisan kihasználjam életemnek azt a rövid szakaszát, azt az évi néhány hetet, mikor én irányíthatom sorsom teljes egészében, és nem húznak le a mélybe a napi kötelességek fárasztó terhei. Nagyon kevés az olyan nap, vagy akár óra is, amikor szabad folyást engedek az eseményeknek, és nem szilárdan tartom a gyeplőt, hogy tudatosan irányítsam életem minden mozzanatát. Ezt többnyire így is érzem rendben lévőnek, ettől érzem magam jól, örülök annak, hogy megtehetem, és hogy képes vagyok rá,– hogy az idétlen reklám szlogent már ne is mondjam, hogy „azért, mert megérdemlem”. Ma viszont szabadjára engedem az események folyását, és hagyom magam meglepni, - de mire gondolatban ide jutok, csendesen már hozzá is teszem, hogy a napfelkeltében azért továbbra sem ismerek tréfát, és elszántan kipattanok a hálózsákomból. Ami ezután következik, az már egyszerű rutin, a nehézség a felkelésben van, és az már megtörtént.

Máris büszkeséget érzek, hogy széles e határban én vagyok egyes egyedül talpon, a többiek – mind a hárman -, még az igazak álmát alusszák, sőt egyikük az igazhitűekét. Elvonulok egy palack vízzel, hogy megoldjam a reggeli toalettet, majd tempósan a tegnap este kiszemelt sziklahegy felé indulok, állvánnyal, fényképezőgéppel, csereobjektívvel, ahogy azt ilyen korai órán kell. Hat óra húszkor kel a nap, még több mint fél órám van addig, hogy valami jó harcálláspontot foglaljak el a magasban, ahonnan jó a rálátás a környék változatos jebel alakzataira. Hosszasan tanulmányozom a sziklafalat, mielőtt nekiindulok, igyekszem végigkövetni a feljutás lehetséges útját, hogy megtakarítsak pár sikertelen próbálkozást. Egyszer csak rászánom magam, és a kiszemelt nyomvonalat követve megkezdem a mászást. A fotó felszerelés, és főleg az állvány nincs kimondottan segítségemre a kapaszkodásban. Jól meg kell fontolni a lépéseket, és lehetőleg bevésni az emlékezetbe, előre gondolva már a visszajutás nehézségeire is. Elég magasra sikerül feljutnom, de nem a csúcsra sajnos, mert meredek, visszahajló fal állja utam, amit lentről nem lehetett látni, és amelyen a feljutást nem nekem találták ki. Egyébként is meg kell itt fontolni minden mozdulatot, mert olyan törékeny a környezet, mint egy porcelánboltban, csak a fizetség lehet drágább rossz esetben. Pár hete csak, hogy egy fiatal magyar fiú itt lelte halálát Wadi Rum-ban, miután egy zuhanást követően napokig kómában volt. A beduinok mind tudják, de nem szívesen beszélnek róla. Állítólag egy hasonló szikla tetején fotózott, mikor a táj szépségétől elvarázsolva, nem figyelt kellőképpen a lépéseire, és megbotolva a mélybe zuhant. Ez a lesújtó eset méginkább visszatart a hősködéstől, igyekszem kontrolálni mozdulataimat, és kipróbálni a kövek teherbírását, mielőtt beléjük kapaszkodva rájuk bízom az életem.

A tető alatt egy kényelmes és kellően széles párkányon helyezkedem el, gyorsan kihúzom a teleszkópos állvány lábait, ráerősítem a panorámafejre a fényképezőgépet, beállítok mindent, és már csak perceim vannak hátra a napkeltéig. Sűrű felhő paplanjai közül a Napnak is láthatóan nehezére esik a felkelés, alaposan próbára teszi türelmemet. Mikor első sugarai a szemközti, nyugatra eső hegyek tetején célba találnak, már teljesen világos van szemem számára, mert az égboltra fellövellt fények egyre erősödő derengése fokozatosan űzi el a sötétséget, és csak a fényképezőgép műszere jelzi elégedetlenkedve, hogy ez még mindig nem elég a kézből fotózáshoz. Alaposan elhúzódik a fényjáték, de így legalább lehetőség van minden részletét jobban megfigyelni. Időtlenné válik itt a lét, eszembe sem jut, hogy nem reggeliztem, az pedig még kevésbé, hogy holnap éjszaka már elrepülünk ebből az országból. A látvány még itt tart, leköti teljesen figyelmemet, és megbabonázva figyelem, ahogy a parázsló vörös izzás lassan, méltóságteljesen árad lefelé a hegyek csúcsairól, miközben éles vonalban egyre inkább kirajzolódnak a mögöttem emelkedő magaslatok kontúrjai is. Igen, jövök rá ekkor, a kezdeti világosságból az árnyékok hiányoztak, melyek a fénynek hangsúlyt adhatnak, és amelyek megjelenése, most megtöri az egyhangúságot. Tovább fokozza a drámai hatást a felhők vonulása, melyek először a háttérből igazgatják szeszélyük szerint, hogy a sivatag végtelen színpadán, mikor, melyik részletre vetüljön fény, vagy árnyék, majd mellékszereplőként maguk is beúsznak a látómezőbe, hogy még változatosabbá tegyék az összhatást. Közel egy óra hosszat tart ez az ádáz küzdelem, melyben a világosság erői most is – mint minden áldott reggel, ki tudja már hányadszor és mióta, - fényes győzelmet aratnak a sötétség felett, és a Nap sugarai diadallal szánthatnak végig a völgyben sárgálló-vöröslő homok hátán. A világ legrövidebb győzelme ez, mely tíz óra hosszat sem tart, és a megbúvó árnyak megerősödve ismét harcba szállnak, hogy akkor majd a sötétség kerekedjen felül, és a vérző Nap bukjon el száműzve a horizont alá. Addig viszont miénk a tér, további ezer csodája vár minket a sivatagnak, előbb azonban még le kell mászni innen, és az bizony nem öt perc.

Egyre melegebb van, most már lekívánkozna rólam a kabát, de nincs hová tennem. Áll a levegő, és olyan hihetetlen a csend, hogy azt hinném, megsüketültem, ha a saját neszezésemet nem hallanám a végletekig felerősítve. Már egy ideje feltűnt a táborunkban három apró pont mozgása, látom, hogy még ráérősen kószálnak, a hangok azonban már nem jutnak el idáig. Félúton vagyok lefelé, mikor olyan helyre érek, ahol mind a két kezemre szükség van a kapaszkodáshoz. Az állványt kitámasztom egy kőhöz, hogy majd felnyúlok érte, ha megint stabil helyre érek, de megcsúszik, és tudom, hogy nem szabad reflexszerűen utána kapnom, mert én is utána eshetek. A küzdelmesen visszaszerzett állvány néhányszor a köveknek csapódva, jó tíz méterrel alattam állapodik meg, s esés közben akkorákat csattan a síri csendben, hogy az még a táborban is ijesztően hathat. Felmérem, hogy nincs értelme kiabálnom, mert úgysem értenék, hogy nincs bajom, inkább csak további pánikot keltenék. Annyit biztos fel lehetett mérni a zajokból, hogy fémtárgy zuhant és nem én. Később Angéla meséli, hogy lélegzetvisszafojtva hallgatta még egy darabig, hogy nem követi e a fémes zajokat valami tompa puffanás, vagy kiáltás, és csak lassan nyugodott meg, mikor semmi hasonlót nem hallott. Fél óra múlva már ott vagyok sértetlenül a táborban, mindössze az állványom műanyag részei karcolódtak meg kissé az eséstől. Ismét megfogadom magamban, hogy most már nem kockáztatok feleslegesen ezeken a sziklákon, de sejtem, hogy ezt csak addig tudom megtartani, amíg nem kerülök megint egy mászható hely közelébe.

Omar hamiskás mosollyal üdvözöl, és megkezdi a reggeli feltálalását. Sajt és dzsem a kínálat, a lapos kenyér kicsit „felturbózva” a tűzön ismét egész friss hatást kelt, s a szokásos teát isszuk mindehhez. Egyszer csak begördül egy terepjáró, és egy markáns, körszakállas, jóvágású beduin száll ki belőle. Minden fekete rajta, csak szeme villog barátságosan, ahogy széles mosollyal közeledik felénk. Ezen a korai órán, itt a puszta közepén, hagyományos öltözékében olyan hatást kelt, mintha egy bibliai jelenésnek lennénk tanúi. Mosolygok magamban, mikor észreveszem, hogy Angéla már a sajtos kenyeret letéve a fényképezőgép tokján matat. Omar bemutatja nekünk Mohamedet, aki egy szomszédos táborban él, pár kilométerre innen, és időnként dolgozik a Desert Service irodának is, turistákat kalauzolva a sivatagban. Átruccant „tevéjén” hozzánk, ahogy járművét nevezi, manapság ugyanis a beduinokat is megcsapja már a rohanó világ szele, és tevéjüket egyre többen terepjáróval váltják fel. Később Omar elmeséli, hogy Mohamed ugyan nős, de van egy idősebb magyar barátnője is, aki időnként befizet egy csoportos útra, és eljön ide hozzá. Mohamed nem az első, és nem is az utolsó, akiről megtudjuk, hogy magyar barátnővel dicsekedhet. A fekete, próféta külsejű férfi ugyan nem dicsekszik ezzel, a szóhasználat azonban a többség esetében mégsem teljesen alaptalan. Omar maga is egy Balaton környéki elvált szépasszonyt boldogít időnként, akinek meg is mutatja büszkén a fényképét. Meg kell hagyni, a szőke asszonyka valóban nagyon szemrevaló. Három nagy világvallás születésének és harcainak helyszínén ma szerelmek születnek, melyek feloldják a vallási különbségekből adódó ellentéteket, és talán segítenek közelebb hozni egymáshoz az embereket, kiket eddig isteneik egymás ellen fordítottak.

Reggeli után búcsút veszünk Csongtól, akit Omar bevisz a főút leágazásáig, hogy felszállhasson a Petrába menő buszra. Mohamed is visszatért már saját táborába, így egy rövid ideig kettesben maradunk, és élvezhetjük annak hangulatát, hogy magunk vagyunk a sivatagban, ameddig csak a szem ellát. Mikor Omar visszajön, gyorsan összepakol, és már indulunk is tovább. Változatlanul délnek tartunk, a Jebel Barrah mellett haladunk el Wadi Rum középső területei felé. Annyira változatos a táj errefelé, hogy nem győzzük kapkodni a fejünket, erősnek kell lennünk, hogy ne percenként állítsuk meg a terepjárót, csak amikor tényleg valami felülmúlhatatlant látunk. A következő szakaszon persze általában kiderül, hogy korán álltunk meg, mert ami következik az még az előzőnél is szebbnek, vagy érdekesebbnek tűnik. Ezen a részen már feltűnnek időnként más terepjárók is, sőt néhol gyalogos csoportokat is látunk, de hogy tömeg lenne, arról azért szó sincs. Egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy pár turista körbe áll valamit, egy beduin pedig kővel csapkod középen. Odahajtunk, mert Omar nyílván kitalálta már, hogy miről van szó, mi azonban csak később kapcsolunk. Egy homoki viperát köveznek épp halálra, egy csodálatosan szép halványzöld mintázatú, fél méter hosszú, karcsú állatot, mely már elég szánalmasan néz ki szerencsétlen, de még mozog. Készségesen elhiszem, hogy veszélyes, és halálos a mérge, de azt már nem tudom felfogni, hogy egy természetvédelmi területen miért kellene ezeket az állatokat irtani. Ennek a véleményemnek mindjárt hangot is adok, de láthatóan vannak még olyan turisták szép számmal, akik csak úgy tudnak gyönyörködni a természetben, ha előbb saját elképzelésük szerint átalakítják, és ehhez sajnos a beduinok között is találnak alkalmas partnert. Omar nem foglal állást, de látom rajta, hogy ő legalább komolyan elgondolkodik azon, amit mondtam. Bosszankodás helyett próbálok újra a tájra koncentrálni, ami egyszerűen lenyűgöző. Egyre sűrűsödnek a kisebb nagyobb szikla alakzatok, melyek néhol olyan lemezes szerkezetűek, mint a nyársra szúrt és összepréselt, kebabnak való hús, aminek a felületét még nem kezdték el farigcsálni, máshol pedig az erózió óriási gombafejekhez hasonlatos sima formákat hozott létre. E két véglet között persze még számtalan más forma is gazdagítja az összképet, szinte mindegyik sziklahegynek meg van a maga egyéni arca. A színek hasonlóan nagy változatosságot, és szélsőségeket mutatnak, a gipszszerű fehértől a sárga, okker és vörös minden árnyalatán át, egészen a mély barna különböző fokozatáig. A hegyek hirtelen, meredeken, minden nekifutás nélkül emelkednek ki a sivatag homokos szintjéről, mintha egy egészen más világ szülöttei lennének, a homok viszont sok helyen magasan felkapaszkodik oldalukra, hatalmas dűnéket formálva. Az alsó szint is meglepően nagy ingadozásokat mutat, néhol olyan pontra jutunk fel az autóval, ahonnan mint egy tízemeletes magasságban lévő ablakból tudunk lepillantani, egy sziklákkal határolt, még alacsonyabban fekvő területre. Meglepő, hogy ezt a száraz, kietlen tájat milyen sűrűn pettyezi be a növényi élet, egy-egy fűcsomó, vagy félig elszáradt cserje, illetve kisebb fácska formájában. Nehéz megállapítani, hogy sárgás színük a rájuk rakodott sivatagi por, vagy szikkadtságuk, esetleg mindkettő következménye. A Barrah Siq, amelynek bejáratához érünk, két magasba szökő sziklafal által közrezárt elkeskenyedő folyosó, mely egyik oldalán megint váratlan formákkal lep meg minket. Szinte szabályszerű emeleteket formálva emelkedik meredeken a vöröses árnyalatú homokkő, és még oszlopszerű bordák sora is szegélyezi az egyes szinteket, melyek úgy tűnnek, mintha a kipréselődött felesleges anyag lecsorgásaiból jöttek volna létre. A sziklafal árnyékában egy nagyméretű fa zöldell, olyan üdén és egészségesen, mintha egy hétvégi kiskertben állna, és nem a sivatag közepén. Hasonló fákat még később is több helyen megfigyelünk, minden esetben árnyat adó magas sziklafalak tövében, amely feltehetőleg némi csapadékvíz hozzávezetésről is gondoskodik.

Amint tovább haladunk délre, egy csoport beduint veszünk észre díszesen felnyergelt tevékkel. Omar megkérdezi, nem akarunk e tevegelni, mert itt olcsón kipróbálhatjuk. Igazából véve közelebb állna a szívemhez egy jó arab telivér hátán bejárni a sivatagot, jó hosszú vágtákat téve egy-egy végtelenbe nyúló wadi mentén, mert valami ilyesmi motivált minket annak idején, mikor egyiptomi utunk előtt megtanultunk lovagolni. Arra viszont a legkevésbé sem vágyom, hogy itt egy teve hátán bohóckodjak, pórázon vezetve, egy fotó kedvéért, amit később úgyis inkább szégyellve rejtegetnék, mintsem büszkén mutogatnék. Végül azonban ez a nagy ravasz Omar rábeszél, hogy akkor lovagoljak rajta úgy, mint egy lovon tenném, kezembe adják majd a szárat, és már szervezi is a dolgot a teve tulajdonosával. Beadom a derekam, végülis csak 1 JD-t kérnek, és miért ne próbáljam ki. Hamar megbánom, mert ezek az állatok nem arra lettek trenírozva, hogy turisták lovas gyakorlatokat mutassanak be rajtuk, és nem tudom eldönteni teve, vagy gazdája néz kétségbeesettebben, mikor a szárat megengedve, sarkammal erőteljesen ösztökélni kezdem a jószágot indulásra. Szerencsétlen pára hörögve lógatja ki méteres nyelvét, mintha kimúlni készülne, miközben bizonytalanul imbolyogva elindul ugyan, de minduntalan visszakanyarodik gazdájához. Néhány ilyen próbálkozás után végül feladom az állat átnevelését, és belenyugszom, hogy leültessék a tevét a leszálláshoz. Mielőtt még elérjük Jebel Burdah-ot dél felé menet, egy másik csoport tevét is látunk, ezek azonban szabadon legelésző példányok, egészséges, szép kinézetű állatok. Megállunk, mert nem lehet kihagyni, hogy ilyen fenséges háttér előtt, le ne fotózzuk a tevéket. Igazi giccs, sivatag tevével, s mindkettő a legszebb formáját hozza, de legalább mi tudjuk, hogy nem beállított a felvétel.

Már jócskán elmúlt dél, mikor egy festői szépségű wadi szélén, egy sziklafal tövében leparkolunk, hogy megebédeljünk. Ezúttal hideg ételt kapunk, Omar halat pakol be salátával a felmelegített pita belsejébe, és közben már főzi a teát is hozzá. Jól esik a kezdetleges körülmények között, de találékonyan összehozott ennivaló, bár azt hiszem, bárminek tudnék most örülni, annyira csak a táj látványa köti le figyelmem. Alig várom, hogy az ebéd végeztével, mintegy levezetésképpen, felkapaszkodjak a mellettünk szelíden emelkedő sziklaképződmény tetejére. Már evés közben azt méregetem, hogy ezt tényleg nem szabad kihagyni, mert annyira ártalmatlanul emelkedik, mint egy széles lépcsőház, és fantáziám máris a tetejéről nyíló kilátás körül szárnyal. Az utolsó falatot azért még lenyelem – és talán legalább ebben egy kicsit jobb vagyok, mint a vasárnapi ebédtől a játékához felpattanó gyerek –, mielőtt szólok Omárnak, hogy míg pakol, addig teszek egy gyors vizitet odafönn, és már szaporázom is lépteimet felfelé, a kiszemelt útvonalon. Ezúttal valóban jól mértem fel a helyzetet, hamar felérek a tetőre, és amit megpillantok onnan, az tényleg olyan lélegzetelállító, mint elképzeltem, pedig nem fukarkodtam képzelőerőm szabadon engedésénél. Magasról látok be egy széles völgybe, melynek két szélén úgy sorakoznak a lemezelt szerkezetű homokkő sziklák, mintha egy láthatatlan óriás hanyagul összehordott furnér raktárt rendezett volna itt be. A felhők mögül kévében vetülő fény, pedig olyan pajkosan játszik a halmokon, mintha valaki zseblámpával világítva keresgélne valamit ebben a képzeletbeli raktárban. Tudom, hogy nem szabad sokáig időznöm itt, elandalodva a látványon, mert még egy ígéretes kőhíd vár minket, és naplementére is meglepetést tartogat Omar. Mire leérek, már benn ülnek a kocsiban, és csak rám várnak, hogy indulhassunk tovább Wadi Rum legdélebbi részére, a Jebel Umm Fruth nevű hegyhez.

A hegy, az azonos nevet viselő, természetes sziklahídról ismert elsősorban, mely egyike a természetvédelmi terület leglátogatottabb nevezetességeinek. A felé vezető úton azért megállunk még egy-egy rövidebb nézelődésre, mert újabb színfoltokat fedezünk fel a sivatagi palettán. Az egyik helyen például fehér színű szikla magasodik az ég felé, és errefelé szokatlannak mondható módon nem vízszintes lemezrétegekből épül fel, hanem olyan, mintha hatalmas kőblokkok, vaskos oszlopok lennének merészen, függőlegesen egymásra tornyozva. Ezek után nem meglepő, hogy a környéket itt selymes tapintású fehér homok borítja, mely nyilván a nagy fehér hegy eróziójából származik. Valamilyen úton, módon sikerül úgy megközelítenünk Umm Fruth sziklahídját, hogy senkivel nem találkozunk közben, sőt a helyszínen sem futunk össze turistákkal. A hatalmas képződmény magányosan állva kínálja magát, és természetesen nem is marad megmászatlan. Omar megy előre és mutatja az apró trükköket a feljutáshoz, bár elég egyértelműen látszanak a lábak ezrei által már szinte lépcsőfokokká csiszolódott bemélyedések is. Nem nehéz felkapaszkodni a 15 méter magasságban átívelő, 6 méteres fesztávolságú híd tetejére, de azért annyira mégsem könnyű, hogy némi elégedettséget ne érezhetne az ember a tetején. Az eddig látott kőívek közül, ennek van leginkább híd jellege, amennyiben a két pillér szerepét betöltő hatalmas kőalakzatot vízszintesen köti össze egy egyenes, karcsú, de azért tériszony szempontjából még mindig bőségesen széles, kőszelvény. Lentről szemlélve nagyon érdekesek a pillérnek titulált alakzatok is, melyek közül a fő rálátást biztosító irányból nézve baloldali, kísértetiesen emlékeztet engem egy óriási madárra, mely csapott szárnyai és kissé előrehajló testtartása miatt, leginkább egy pingvin képzetét kelti bennem. Az analógiát ilyen vonalon folytatva, a pingvin előrenyújtott csőre maga a híd, mellyel a szemközti alakzatba csíp bele. Pont elegendő időnk marad a zavartalan szemlélődésre, ameddig meg nem érkezik két másik terepjáróval egy hangoskodó csapat. Omar veszi a pillantásomat, és már gyújtja is be a motort.

A továbbiakban kisebb nagyobb kitérőkkel északnyugat felé tartunk, hogy még négy óra előtt elérjük Wadi Rum egyik centrális pontját a naplementéhez. A fények már érezhetően lágyulnak, és egyre melegebb árnyalatot kölcsönöznek sziklának és homoknak egyaránt. Hosszabbodnak az árnyékok, a kisebb kövek és kiszögelések is hangsúlyosabbá válnak, amitől egyre plasztikusabb lesz a táj. Több helyen látjuk a jellegzetes sötétbarna beduin sátrak, laposan elnyúlt alakját, főleg árnyékot adó siq-ben, vagy nagyobb sziklák tövéhez tapadva.  Szép számmal élnek itt családok a sivatagban, szétszóródva, nagy távolságokra egymástól. Nem mindenkit vonz a terület középpontjában, aszfaltozott úton elérhető helyen épült egyetlen település, Rum falú, pedig nyílván ott sem lehet nagy nyüzsgés. Elérjük Jebel Khazali-t, Wadi Rum egyik legnagyobb hegyét, melynek hatalmas, szinte merőlegesen emelkedő tömbje a tájkép meghatározó eleme. Nem járjuk teljesen körbe, így nyitva marad számomra a kérdés, hogy vajon honnan lehet felszerelés nélkül felmászni a tetejére, amint az a WRMG programjában szerepel, és amit eredetileg velük terveztünk volna megvalósítani, ha az árban meg tudunk egyezni. Nem nagyon látok könnyen mászható helyet, de hát végülis azért van szükség helyi vezetőre, aki ismeri a trükköket, és fogásokat. Visszatekintve az elmúlt másfél napra, már egyáltalán nem bánom, hogy így döntöttünk, és Omárral jártuk be a sivatagot.

Elérjük a Khazali északi oldalát, és kicsit távolabb tőle leparkolunk egy magaslaton, ahonnan akadálytalanul belátni Wadi Rum központi részét. Az előttünk jó ötven méteres mélységben elterülő óriási, homokkal borított sík terület szélén, körben, a legjellemzőbb hegycsoportok láthatóak. Tőlünk északra meredeken magasodik Jebel Rum hatalmas, meghatározó tömbje, a sivatag legnagyobbika. Az alatta hosszanti irányban húzódó völgy már teljesen árnyékban van, itt található Rum falu is, melyet innen nem látunk. Nyugat felé viszont mélyen belátni a keresztben elterülő völgybe, melynek szélén, mindkét oldalon változatos méretű és alakú hegyek sorakoznak. Úgy néz ki, tökéletes helyet választottunk a naplementéhez. Tegnap délután homokdűnék között élvezhettük végig a lebukó fények játékát, most pedig egy hegyekkel körülvett síkság felett gyönyörködhetünk benne. Ez az utolsó fél órája a nappali világosságnak az, amikor egy helyben állva is drámai változásokat kísérhet figyelemmel az ember a tájon. A naplemente csodája, a fények kihunyása előtti intenzív fellángolás mindenkit lenyűgöz, azonban ritkán van alkalom arra, hogy ilyen egyedülállóan szép, változatos környezetben nézhessük végig. A táj önmagában nem mindig elég a hatásos fényjátékhoz, most azonban még egy fontos kelléke is jelen van, a felhők, melyek ugyanannak a megszokott képnek is mindig más, megújuló arcot tudnak kölcsönözni. Ahogy a fények tompulnak, úgy válnak mindinkább hangsúlyossá a felhők, melyek most nagy sötét pamacsokként úsznak az ég mélyülő kékjén, szélük viszont különös, földöntúli fényben ragyog a vörösen izzó hegyek felett. Erre a fél órára melegebb, barátságosabb árnyalatot kapnak a rideg, félelmetes sziklák, meglágyulnak a fények, és ez az a fél óra mely felteszi a koronát erre a csodaszép napra. Megbabonázva nézzük az utolsó fények eltűnéséig, milyen kitartóan védi állásait a könyörtelenül közeledő sötétség ellenében a világosság, míg végül utolsó bástyáit is feladni kényszerül a távoli hegyek csúcsán. A felhők még kitartóan fénylenek odafent, mikor elindulunk visszafelé Aqabába. Áthajtunk Rum falun, melyről így utólag is konstatáljuk, hogy nem sok figyelemre érdemes, majd az aszfaltozott úton folytatjuk észak felé utunkat. Az utolsó sziklaalakzat, mellyel búcsút veszünk Wadi Rum-tól, a „bölcsesség hét pillére” nevet viseli T.E. (arábiai) Lawrence könyvének címe alapján.

Egy jó óra múlva, este hatkor, az utazási iroda előtt parkolunk le, hogy kifizessük a még függőben maradt 30 JD-t és megköszönjük a jól sikerült két napot. Omar elvisz minket a szállodához, búcsút veszünk tőle is, akinek leginkább köszönhetjük, hogy ilyen gondtalanul élvezhettük Wadi Rum páratlan szépségét. Mikor bevonulunk a szállodába, lesüt arcunkról a határtalan öröm, mely már nemcsak az utolsó túránknak szól, hanem a teljes két hét megszámlálhatatlan élményének is. Ismét megcsodáljuk milyen szép tiszta kis szobánk van, s hogy egy kicsit ki is használjuk, rendbe tesszük magunkat benne, és indulunk vacsorázni. Nem megyünk messzire, a következő sarkon lévő falafel sütöde emeletére ülünk fel, ahol 1,3 JD-ért ketten jóllakunk. Még egy kicsit kószálunk a városban, ámulunk a nyüzsgésen, melytől kissé elszoktunk a sivatagi magányban. Bevásárlunk a mindig mindenhol kapható szezámmagos süteményekből, melyből 0,6 JD-ért egész tisztességes adagot kapunk, és visszavonulunk a szállodába. Holnapra már csak egyetlen megvalósítandó álmunk maradt, búvárkodni a Vörös tengerben.

16. Aqaba - Budapest (december 5-6. péntek/szombat)

Fura dolog arra ébredni, hogy ez az utolsó napunk Jordániában, és 24 óra múlva már Budapesten leszünk ismét. Még egyelőre meg sem fordul a fejemben, hogy fél év sem telik el, és ismét ide készülök majd. Most azonban vége felé közeledik ez a bizsergetően jó két hét, ami alatt annyi minden történt velünk, mint otthon fél év alatt sem. Közeledik, de még nincs vége, annak ellenére sem, hogy az időjárás semmi jót nem ígér. Reménytelenül be van borulva az ég, esik az eső, és úgy tűnik, egyhamar nem is fogja abbahagyni. Ráadásul még hűvös is van, így aztán kapunk egy kis ízelítőt, hogy ilyen is tud lenni Aqaba. Ami egyedül vigasztaló, az a Vörös tenger hőmérséklete, mely megbízhatóan tartja a 20 fok feletti szintet, nem hagyja cserben a benne élő korallokat, melyek elpusztulnának, ha a víz ez alá hűlne. Tulajdonképpen úgy is felfoghatjuk, hogy ismét szerencsénk van, hiszen az egyetlen értelmes elfoglaltság, amit ebben az időben ki lehet találni, az éppen a búvárkodás, amit egyébként is mára terveztünk. A víz alatt nincs nagy jelentősége, hogy esik az eső odafenn, és a neoprén öltözékben a hideget sem érzékeli az ember. A Dive Aqaba nevű búvár központot már korábban felderítettük a Golden Tulip szálloda szomszédságában, és az árat is tisztáztuk. Egy órás program 30 JD-be kerül, melyben egy rövid elméleti és gyakorlati oktatás után félórányi tényleges merülés szerepel. Mindezek után az ember még egy bizonyítványt is kap arról, hogy elvégezte a PADI „Discover Scuba Diver” alapszintű kiképzést, melynek birtokában, egy adandó újabb alkalommal, már mélyebbre és hosszabb időre is merülhet. Mi ugyan már több mint tíz éve, részt vettünk egy hasonló gyorstalpaló búvároktatáson - akkor a Vörös tenger egyiptomi oldalán -, amiről azóta is nagyon kellemes emlékeket őrzünk, oklevelet viszont nem. Így most ismét kezdőként indulunk, és szóba sem jöhet, hogy tíz méternél mélyebbre merüljünk majd. Ez az a határ, ahonnan még azonnal fel lehet jönni a felszínre, ha valami probléma adódna. Ennél nagyobb mélységből már csak meghatározott tempóban, fokozatosan szabad feljönni, időt engedve a vérben oldott nagy nyomású nitrogén gáznak a lassú, buborékmentes kiválásra. Ellenkező esetben hasonló jelenség játszódna le a vérben, mint a hirtelen kinyitott ásványvizes palackban, mikor kipezsegnek a nagy nyomáson oldott gázok. A vérbe kerülő buborék embóliát, és halált okozhat. A búvárkodás persze teljesen veszélytelen, ha az ember betartja ezeket a szabályokat, és nem találkozik éhes cápával sem. Emberevő cápa azonban az Aqabai öbölben nem szokott előfordulni, és erősen bízunk benne, hogy erről a szokásáról ő is tud.

Pár napja – mielőtt Wadi Rum-ba indultunk volna – már konkrétan megbeszéltük a főnökkel, az angol Roderick-el, hogy ma jövünk búvárkodni, így tudjuk, hogy 9-re kell odaérni, akkor indul ki rendszerint a csapat, amely addigra összejön. Van tehát időnk szép komótosan megreggelizni a szállodában, mert a búvárközpont, tőlünk öt-tíz perc járásra van csupán. Pakolni nem sokat kell, a fürdőnadrág mellett visszük a búvárszemüvegünket és a légzőpipát, hogy tudjunk még snorkelezni is a merülés után. Meleg ruhában, esőkabátban, kapucnival fejünkön, nem kimondottan úgy nézünk ki, mint akik a tengerpartra készülnek, de mi elszántak vagyunk. Rajtunk kívül még hárman vannak vállalkozó kedvűek - egy pár, és egy férfi szólóban -, de ők nem kezdők, és egy többnapos programra akkor fizettek be, mikor még ragyogó napsütés volt. Na és persze ők angolok, tehát nekik amúgy sem szokatlan az ilyen időjárás. Beosztanak minket egy nyúlánk, szőkésbarna fiatalemberhez, Amer-hez, aki arab neve ellenére, inkább néz ki skandinávnak, mint helybélinek, és aki mindjárt gondjaiba is vesz bennünket. Ő lesz az oktatónk, segít összeválogatni a felszerelést, melyből a búvárruha, a csizma, és az uszonyok méretfüggők, a többi darabra megy. A búvármaszkot mi választjuk ki a készletből, miután a sajátunk nem nyeri meg Amer tetszését. Mindenki kap egy műanyagládát, amibe mindent bepakol, majd az egész bekerül egy mikrobusz gyomrába, mi pedig öten egy kisebb méretű buszra szállunk, és így indulunk délre, a szaúdi határ irányába. 25 kilométert utazunk nagyjából, az egész nem tart fél órát sem, mire megérkezünk egy strandfélére, ahol a Marine Park felirat hirdeti, hogy itt búvárkodni lehet. Rajtunk kívül nem sokan vannak a környéken, turista meg végképp senki, pedig a hely maga szép lenne, és ha sütne a nap, még strandolásra is vetemednénk. Ez a veszély azonban úgy néz ki nem fenyeget. A hely, ahová megérkeztünk, a Japanese Garden, vagyis a Japán kertként ismert jordániai búvárparadicsom, bár a szürke víztükör nem sokat árulkodik arról, hogy micsoda színes csodavilág van a felszín alatt. Összesen három instruktor jött velünk, kettő az angolokkal foglalkozik, egyikük maga a főnök.

Leterítenek egy óriási szőnyeget a földre, szélére kipakolják a ládákat, és megkezdjük a beöltözést. A búváröltözékkel, csizmával semmi gondunk, a többinél, már kisebb segítségre szorulunk. A mellényre rá kell szíjazni a sűrített levegővel töltött palackot, melyből cső vezet a nyomásszabályozóval egybeépített csutorához, illetve egy másik cső végén a mélység, és légnyomásmérőkhöz. Hátunkra vesszük a mellényt, a szerelt palackkal, és magunkra csatoljuk. Egy szelep szolgál arra, hogy a palackból, a mellénybe is lehessen levegőt engedni, ha emelkedni kíván a víz alatt az ember. Ezután következik a szó szoros értelmében vett legnehezebb rész, az ólomsúlyokkal kirakott öv felvétele. Ez nem annyira tetszetős, mint inkább praktikus darab, nélküle ugyanis egyszerűen nem lehetne lemerülni, akkora felhajtóerő hat az emberre, dacára annak, hogy a háton lévő palack sem egy könnyű kellék. A műszerek a mellény elején kerülnek rögzítésre, a mélységmérő funkciója egyértelmű, a légnyomásmérő azt mutatja, hogy mennyi időre elegendő még a palackban lévő levegő. A búvármaszkot egyelőre a homlokunkra tolva, az uszonyokat pedig kézben tartva lépkedünk a víz irányába, oktatónk nyomában. Derékig begyalogolunk a tengerbe, és ott vesszük fel az uszonyainkat, ami a felhajtó erő segítsége ellenére is igényel némi ügyességet, tekintve, hogy meg kell küzdeni közben az enyhe hullámzással. A búvármaszk páramentesítési eljárásán már nem lepődünk meg, mert erre tíz év távlatából is élénken emlékszünk. Bele kell köpni a maszk közepébe, majd a nyál gondos szétkenése után kiöblíteni, és csodák csodája, nem párásodik be utána a víz alatt. Szánkba vesszük a csutorát, és először megízleljük a rajta keresztüli lélegzést, még mielőtt bemerülnénk. Ezután következik a légzés kipróbálása víz alatt, majd egy pár hasznos fogás elsajátítása és begyakorlása. Megtanuljuk, hogyan lehet a víz alatt kivenni a csutorát, majd visszavenni a szájba, és folytatni a légzést, miután a nyomásszabályozó tetején lévő szeleppel kifúvatjuk a belékerült vizet. Utána egy kissé nehezebb gyakorlat jön, a maszk alá került vizet kell kiűzni onnan az orron át beengedett levegővel, miközben természetesen a víz alatt marad az ember. Ennek tovább nehezített változata, mikor teljesen leveszi az ember a víz alatt a maszkot, és úgy veszi vissza, hogy ne maradjon víz alatta. Amer türelmesen magyaráz és mutogat, közben figyel minket, hogy megértünk e mindent, amit mond. Néha játékosan megismétel egy magyar szót, amit elkap beszélgetésünkből, majd meg is toldja még valamivel, hogy megcsillantsa magyar nyelvismeretét. Természetesen neki is magyar barátnője van, innen az inspiráció. Jókedvűen tréfálkozik, fülig ér a szája állandóan, de azért azt is látom, hogy rajtunk van a figyelme. Felelevenítjük a kézjeleket, amivel a víz alatt kommunikálni tudunk, és a nyomáskiegyenlítés apró trükkjét is felidézzük, bár én ezt a búvárkodástól függetlenül is szoktam alkalmazni, gyors légnyomásváltozás esetén, pl. a repülő leszállásakor.

Ha az ember tíz méterre a víz alá merül, testére még egyszer akkora víznyomás nehezedik, mint a levegő nyomása a felszínen. Azért, hogy a belélegzéskor ne kelljen megküzdeni ezzel az óriási nyomáskülönbséggel – ami tízméterenként további egy atmoszféra nyomással növekszik! –, a palackból belélegzett levegő nyomását a regulátor úgy szabályozza, hogy egyensúlyban legyen a külső víznyomással, tehát mintegy „felfújja” a búvárt annak ellenében.  A garat mögötti fülüregbe, viszont nem kerül be ez a nagyobb nyomású levegő automatikusan, ezért szoktunk a dobhártyánkon, már kisebb magasságváltozásnál is feszítő nyomást, - dugulást – érezni. Ezt a víz alatt még erőteljesebb, kellemetlen érzést kell az úgynevezett nyomáskiegyenlítéssel kompenzálni, ami úgy történik, mint az orrfújás, csak teljesen be kell fogni hozzá az orrlyukakat. Ilyenkor a visszaszorított levegőt az ember mintegy bepréseli a garat mögötti fülüregbe, ami normál körülmények között is hatékonyabb lehet, mint az egyébként mindenki által ismert üresjáratban nyelés, mellyel nem mindig lehet a kívánt hatást elérni. Megfázás esetén azért nem célszerű búvárkodással kísérletezni, mert az eldugult járatok következtében lehetetlenné váló nyomáskiegyenlítés miatt a fülre rettentő kellemetlen túlnyomás nehezedik. Én ugyan nem vagyok megfázva, mégis amikor már több méterre merülünk, érzem, hogy nehezen megy a kiegyenlítés, feszítő fájdalmat érzek fülemben. Kitartóan pumpálgatom az orrom, aztán egyszer csak érzem a megkönnyebbülést, ahogy átjut a túlnyomású levegő a fülüregbe is, és dobhártyámat tehermentesíti. Ismét teljes figyelmemet a látnivalóknak tudom szentelni, ugyanis időközben Amer már kézen fogva vezet minket a víz alatti világ csodái felé. Csend vesz minket körül, a rengeteg hal némán teszi dolgát, az egyetlen amit hallunk, az saját lélegzetvételünk megnyugtató, egyenletes ritmusa, ahogy beáramlik szánkba a levegő, majd ugyanazon az úton kifújva, buborékok formájában távozik egy szelepen át. Hamar megszokjuk a lélegzésnek ezt a módját, és már nem is figyelünk rá oda, automatikussá válik, és élvezzük, hogy úgy mozgunk, létezünk idelenn, mintha mi is halak lennénk, és ez lenne a természetes lételemünk.

Röpke fél órát tart ez az érdemi része a búvárkodásnak, amely valami egészen rendkívüli, különleges élményt ad, és nem csak azáltal amit látunk, hanem azáltal, hogy mi is ott vagyunk és részesei lehetünk a természet e szó szoros értelmében vett szín játékának. Mellékszereplőként figyelhetjük, ahogy a halak - mit sem törődve velünk – karnyújtásnyira, vagy még annál is közelebb úsznak körülöttünk, és időnként szinte kíváncsian bámulva néznek velünk farkasszemet. A víz hihetetlenül tiszta és átlátszó, egészen nagy távolságokra tudjuk követni egy-egy érdekesebb hal mozgását, és a napsütés hiánya ellenére elég világos van még tíz méteres mélységben is. Annak dacára, hogy még élénk emlékképeket őrzök egy tíz évvel ezelőtti vörös tengeri búvárkodásról, most mégis szinte mellbevágóan hat a színeknek ez a tobzódása a szürke felszín alatt. A látványt magát velem együtt milliók ismerik tévéből, a korallszirtek élővilágát bemutató számtalan természetfilm valamelyikéből, és mégis ilyen módon közvetlenül szembesülni mindezzel, az valami lélegzetelállító. A rövid idő és a viszonylag kis méretű beúszott terület ellenére olyan gazdag választékát látjuk az egészen elképesztő színű, nagyságú és formájú korall képződményeknek, mintha egy szisztematikusan megrendezett kiállításon vennénk részt a természet sokarcúságának demonstrálására. Elúszunk egy borjú méretű agykorall mellett, melynek agyunk szürkeállományához kísértetiesen hasonló tekervényes labirintus járatai között piciny sárga halak kergetőznek. A következő pillanatban már egy óriási, vöröses színben derengő legyező korall üdvözöl minket méltóságteljes lassúsággal lengedezve a szinte érzékelhetetlen hullámzás hatására, miközben körülötte incselkedő kék és sárga mintás halacskák vonulnak fel s alá szüntelen. Változik a kép, most agancskorallok dominálnak, melyek merészen ágaskodó gallyacskáit félénk korallsügérek csipegetik, majd egy nagyobb hal megjelenésekor egyszerre rebbenek fedezékbe, mintha dróton rángatnák őket. Nincs az a színárnyalat, mely elő ne fordulna itt, méghozzá a legkülönfélébb mintázatokba ötvöződve az áramvonalasan lapos halacskák oldalán. Az olyan nevek is már sokat elárulnak erről a sokszínű világról, mint zebrahal, papagájhal, bohóchal, de vannak itt még különösebben öltözött lények is, mint például a sörény helyett hosszú lebenyeit borzoló oroszlánhal, vagy a szoknyaszél fodrozódásához hasonló mozgást végző spanyol táncos. A tengerfenéken csillagok, uborkák, sünök teszik még változatosabbá az élők világát, míg a vízben áttetsző, alig észrevehető medúzák, és hasonlóan hártyaszerű, elektromosan csillámló lények lebegnek. Amer térít minket magunkhoz, s ujjával felfelé bökve ráébreszt, hogy vendégségünk ideje lejárt itt, vissza kell mennünk. 

Ahogy feljövünk a felszínre, lesújtó élmény a szürkeséggel való szembesülés első pillanata, mert a két világ közötti kontraszt most sokkal szembeötlőbb. Amer épp ezt a csalódott pillanatot kapja el arcunkon, mikor a hosszú kényszerhallgatás után ismét felnevetve, magyarul kérdezi: „boldog?” S miután biztosítjuk, hogy igen, újabb magyar szavak következnek: „akkor nevet!” És ekkor már tényleg nevetünk, mert meglepően rövidnek tűnt ugyan a fél óra, de varázslatos volt odalenn, amire még hosszú ideig fogunk emlékezni. Kiballagunk a partra, levetjük a felszerelést, és mivel a többiek még a víz alatt vannak, úgy döntök, hogy én sem szakadok el ilyen hirtelen ettől a színes csodavilágtól, és visszamegyek snorkelezni. Majdnem egy órát lebegek a tenger felszínén, apró mozdulatokkal terelve magam a kívánt irányba, és szinte megbabonázva, mindenről megfeledkezve bámulom tovább az alattam zajló események végtelen folyását. Néhol annyira sekély a víz, hogy be kell húznom a hasam, mert az az érzésem, fel fogja hasítani egy ágaskodó korall. Máshol mélyebb a tenger de gyönyörűen lelátni legalább tizenöt méterig. Mikor aztán végleg kimegyek, nem tudom abbahagyni a vacogást, annyira át vagyok hűlve. Hiába, a 22 fokos vízben is rengeteg hőt veszít a 36 fokos test, ha nincs rajta a hőszigetelő neoprén öltözék. Felveszek mindent a nagykabáttal bezárólag, de eltelik így is fél óra, mire lenyugszom a reszketésből. Dél van, amikor hazafelé indulunk a busszal, s ahogy Aqabába érünk, egyből megyünk ebédelni. Beülünk egy kebab sütödébe, és egy nagy adag csirke kebab után már a szürke égbolt sem tűnik olyan elviselhetetlenül szomorúnak. Nem sokkal ezelőtt megtapasztaltuk, hogy a víz alatt mindig színesen nyüzsög az élet, nem sokkal ezután pedig megbizonyosodhatnánk róla, hogy a felhők felett meg mindig kék az ég, de hát ezek a dolgok csak nappal igazak sajnos, így az utóbbi tapasztalat hiányában érünk majd holnap napkeltére haza. A délutánt mászkálással, nézelődéssel és vásárlással töltjük. Annak dacára, hogy péntek van, szinte az összes üzlet kinyit délután, talán csak az ékszerboltokat kivéve. Most először látunk az utcán olyan arab családot, akiről azt gondolná az ember, hogy ez a tipikus. A családfő hagyományos viseletben megy elől, mögötte fekete jilbab-ban két felesége, és a gyerekek serege vonul. Mikor megáll a férfi, a többiek is megtorpannak, a féktávolság betartásával, majd egyszer csak int a nagyúr, hogy indul a menet, és vonulnak tovább. Este bevásárolunk a szomszédos falafel sütödében, és felvonulunk a szállodai szobába vacsorázni. Most először, arra sem sajnáljuk az időt, hogy tévét nézzünk. A Duna TV bejön, legalábbis vételi szempontból. Kicsit elbíbelődünk a pakolással, éjfélig agyoncsapjuk az időt valahogy, akkor aztán levonulunk a hallba a gyülekezőre. Kiosztanak valamilyen gyanús öntapadós címkéket a csomagokra, de nem kapcsolok, hogy ez már a becsekkelés helyett van, és így semmi késztetést nem érzek, hogy csináljak vele valamit. Mi a reptéren szoktuk átöltőztetni hátizsákjainkat, a feladás előtt húzzuk rá a védőzsákot, hogy addig könnyebben tudjuk vinni. Ez most nem jön be, mert a szervezés tökéletes ugyan, de a lényeget – tudniillik, hogy a busz csomagtartójából a felcímkézett csomagok egyből mennek a repülőre, - elfelejti a csoportkísérő hölgy közölni.  Így aztán mikor éjfél után egy órakor kiérünk a reptérre, kapkodva öltöztethetjük és címkézhetjük a csomagjainkat, mialatt mások kényelmesen besétálnak kézipoggyászukkal a csarnokba. Ettől az apró kellemetlenségtől eltekintve, szervezetten folynak a dolgok. Lefizetjük a 7$ kilépési illetéket, majd a kapott igazolással beállunk egy másik sorba az útlevél-ellenőrzéshez. Nincs kapkodás, nincs idegeskedés, szép komótosan folyik az ügyintézés, de hát miért is sietne bárki, mikor a gép még nem érkezett be, és a mi csoportunkon kívül csak a személyzet tartózkodik a reptér területén. Egy lány még mindig a jordániai siratófalnál áll, vagyis a csarnok üvegfalánál, melynek túloldalán szerelme innenső oldalán ő sír az elválás e nehéz percében. Lassan mindenki átzsilipelődik a váróba, ahol újabb kemény eseménytelen óra telik várakozással, mígnem késéssel, de megérkezik a Malév chartergépe. A fedélzeten 160 boldog ember, akik egy szép hét reményében érkeztek, és most besorakoznak szállodák szerinti felosztásban az immár kint várakozó csoportkísérők mögé. Feltöltik a gépet üzemanyaggal, berakják csomagjainkat, és egy fél órán belül másik 160 boldog ember indul meg a gép fedélzetére, akik egy szép hét – vagy kettő – után most élményekben gazdagon távoznak ebből a különös országból. Lesznek sokan, akik még visszajönnek. Én is köztük leszek.

Bolgár László,  2004. március