BOLGÁR  LÁSZLÓ:

KÉT  HÉT  JORDÁNIÁBAN

2003. november 21. – december 6

  1. Visszapillantás, előzmények, felkészülés

Mikulás napja van, hideg barátságtalan az idő itt Budapesten. Furcsa így hirtelen visszacseppenni a valóságba, és ismét felvenni az elkövetkező szürke hétköznapok ritmusát. Még 24 órája sincs, hogy kéthetes jordániai utunk utolsó napján a Vörös tengerben búvárkodtunk. Ott is rossz volt aznap az idő, de az a "rossz" akkor azt jelentette, hogy esett az eső, és a hőmérséklet is 20 fok alatt maradt valamivel. A tenger azonban 22 fokos volt, és a felszín alatt nemigen számított, hogy odafönn esik. Csodálatos mesevilágban mozogtunk, ahol súlyos ólom övre volt szükség a súlytalan lebegéshez, bonyolult szerkezetre a gondtalan légzéshez, és ahol ámuldozva figyeltük a színpompás élővilág időtlen harmóniáját. Alig hihető, hogy az akkor nem a Spektrum TV csatorna adása volt, hanem a kézzel fogható valóság, melynek részeseivé váltunk.

A történet azonban nem két hete kezdődött, hanem sokkal régebben. Évtizedekkel ezelőtt láttam egy képet, vagy talán egy filmet Petráról, az ókori városról, melynek meglepően jó állapotban fennmaradt épületeit egy varázslatos szépségű völgy vöröses homokkő falaiba faragták bele. Jordánia akkor álmaim egyik célpontjává vált. Az évek során többször vettem már tervbe az utazást, de valamilyen kedvezőtlen tényező mindig visszavetett a megvalósításban. Eközben viszont egyre bővült a Jordániához kapcsolódó felkeresendő látványosságok köre: Wadi Rum, a Közel Kelet Monument Valley-je; Wadi Mujib és Wadi Ibn Hammad lélegzetelállítóan szép szurdokvölgyei; Jerash az egyik legjobb állapotban fennmaradt 2000 éves római város; a Holt tenger, mely a Földfelszín legmélyebben fekvő pontján található (-400m !), és vizének 30 %-os sótartalmából adódó magas fajsúlya miatt még az úszni nem tudók is vígan lebeghetnek a felszínén; a Nebo hegy, ahonnan Mózes megpillanthatta az ígéret földjét; végül de nem utolsó sorban a Vörös tenger, melynek vize egész évben alkalmas a fürdésre, és ami ennél is fontosabb, a búvárkodásra,  - hogy csak a (számomra) fontosabbakat említsem hirtelenjében.

Ez év első felében azután hírét vettem - éppen innen az utazas.com-ról - hogy igen kedvező áron lehet mostanság felkeresni Jordániát, és hetente több száz honfitársunk meg is teszi ezt. A nyár nem volt alkalmas a szabadság kivételére, de egyébként is a késő ősz kínálkozott kellemesebbnek az inkább kirándulósnak, mintsem strandolósnak tervezett úthoz. Az egyetlen aggodalomra csupán a Wadi Mujib nemzeti park október 31-i zárása adott okot. Erről a canyonról, amelyet a Közel Kelet Grand Canyonjának is neveznek időnként, egy évvel ezelőtt láttam egy filmet. A Jordán király, II. Abdullah kalauzolta el ebben a filmben a nézőket Jordánia legszebb tájaira, köztük az említett Wadi Mujib nemzeti parkba. A szurdokvölgy elszűkülő alsó folyása engem inkább az ugyancsak Arizonában található Antilope Canyonra emlékeztetett, mintsem a Grand Canyonra, de ez szépségéből mit sem von le, sőt..  Utóbbival való hasonlatossága szerintem inkább csak annyi, hogy víz folyik az alján, és helyenként zuhatagos. A névnapomra kapott Jordan LP mellé megrendeltem még a "Trekking and Canyoning in the Jordanian Dead Sea Rift" című könyvet, mely sok hasznos információt, térképrészletet és leírást tartalmaz a Wadi Mujib mellett más izgalmas területekről is. Végül, feleségemmel szinkronban, a november 21-i hétvégével kezdődően sikerült 2 hét szabit kivennünk, ami a Wadi Mujib-i terveimet illetően nem volt túl bíztató, de annyi előnye volt, hogy a Ramadam böjti hónap végéből már csak pár nap maradt, és a nyári forróságtól sem volt már sok tartani valónk.

Októberben elkezdtem az utazási irodáknál a lehetőségek felmérését. Gyakorlatilag két iroda jöhetett szóba, a Jordán Tours és a Kartago. Előbbi 50 ezer Ft-ért kínált egy hetet a legolcsóbb kategóriában - a nyári 40 ezres dömping árra már csak a kirakaton büszkélkedő 39.999-es felirat emlékeztetett -  utóbbi pedig 56 ezerért. A Kartago mellett szólt, hogy két hetes út esetén lehetőség lett volna a második hétre nem kérni szállodát, és ez az egyhetes árhoz képest mindössze 5000 Ft plusz költséget jelentett volna. A Jordan Tours több napos halogatás után közölte csak a választ, miszerint a második hét ugyanannyiba kerül (az olcsó szálloda kategóriában), mint az első, függetlenül attól, hogy igénybe veszem e a szállást, vagy sem. Tehát annyit kell fizetni, mintha hazarepülnék az első hét végén, majd megint vissza a második hétre. Nagyvonalúan közölték, hogy a reptéri illetéket csak egyszer kell megfizetnem (hát elég fura is lett volna, ha nem).  A vízumintézés mindkét irodánál benne volt az árban, a reptéri illetékre 12.000 Ft körüli összeget számoltak, és az 1% kötelező sztornó biztosításban sem volt különbség. Egyértelműen a Kartago mellett döntöttem, mivel egyéni körutazást terveztünk, és így az aqabai szállodát még az első héten se nagyon használtuk volna ki. A legolcsóbb repülőjegy a Román TAROM légitársaság 85.000 Ft-os ajánlata sem versenyezhetett a két utazási iroda komplett ajánlatával, melyben a vízum mellet azért csak benne volt egy szálloda használatának a lehetősége is. A Tarom ráadásul bukaresti átszállással, elég rossz csatlakozással és kényelmetlen érkezési időponttal éri el Ammant. Rövidesen gyanítani kezdtem a Jordan Tours halogatásának okát. Mire eldöntöttem, hogy a Kartago az előnyösebb nekem, kiderült, hogy törölték az összes novemberi indulású útjukat Jordániába. Azt mondták, nem tudnak versenyezni a Jordan Tours-al, amely viszont most már monopolhelyzetbe került ezáltal. Maradt tehát a Jordan Tours, melynél ezek után le is előlegeztem a 2-hetes utat november 21 - december 6-ig.

A Dweik szállodát választottam ki a kínálatból, mert ez korábban még magasabb árkategóriába tartozott, és centrális fekvése folytán alkalmasnak tűnt az egyéni szervezések bonyolításához. Kezdődhetett tehát a felkészülés intenzívebb szakasza, mely elsősorban az LP, és az említett Canyoning könyvek áttanulmányozását, illetve az internetes infók böngészését jelentette. Konkrét tervet nem készítettünk, és a kapcsolatot is csak a nemzeti parkokat felügyelő RSCN -el (Royal Society for Conservation of Nature) vettük fel e-mailben, elsősorban a Wadi Mujib-ba tervezett látogatás okán. Kaptunk tőlük egy tájékoztató anyagot, melyben örömmel közlik, hogy a Wadi Mujib Nemzeti Park egész évben nyitva áll a látogatók előtt, és a négy lehetséges útvonalból mindössze egyetlen egy tart zárva október 31. után. Naná, hogy ez az az egy, ami érdekelt volna, az elkeskenyedő szurdokvölgy holttengeri kijáratát megelőző zuhatagos rész.

2. Utazás, érkezés (november 21. péntek)

A MALÉV Boing-737-es charter gépe háromszor indul hetenként, alkalmanként kb. 160 utast pumpálva be a Vörös tenger partján fekvő Aqabába. Mi a péntek éjszakai járattal repültünk. Gyülekező Ferihegy-2a repterén este 8-kor, indulás 10-kor. A befizetéskor kapott voucher ellenében a Jordan Tours képviselője kiosztja a repülő jegyeket. A reptéri csarnokot láthatóan csak a Jordániába utazó csoport utasai töltik meg, más gép nem indul ez idő tájt. Becsekkelünk, feladjuk a védőfóliába bújtatott nagy hátizsákjainkat, megkapjuk a beszállókártyát, átmegyünk a biztonsági ellenőrzésen és útlevélvizsgálaton, majd a várakozás hosszú percei következnek. A gép pontosan indul, a felszállás után meleg vacsorát szolgálnak fel, azután hagynak minket aludni. Sok látnivalóra nem számítok, azonban mégis kellemes meglepetésként ér, mikor látványosan ragyognak fel 10.000 m-re alattunk először Isztanbul, majd később Kairó pazar nagyvárosi fényei. A gép jó 3 és fél órás repülés után, 2400 km-es táv megtétele után landol Aqaba repterén, helyi idő szerint hajnali fél háromkor. A korai időpont ellenére is kellemes, enyhe a levegő, érződik a közeli tenger illata. 18 szélességi fokkal vagyunk délebbre, és szinte ugyanennyi fokkal melegebb a levegő is. Az időeltolódás +1 óra, ami megfelel annak, hogy 16 hosszúsági fokot repültünk át keleti irányban. Ismét csak a mi járatunk utasai töltik meg a kis csarnokot, ahová a gépet elhagyva pár perces gyaloglás után jutunk. A Jordan Tours csoport kísérői már várnak, és eligazítanak bennünket. Az útleveleket összeszedik, a leszállást megelőzően kitöltött belépőkártyákkal együtt. Nem kell megvárni a vízum intézését, már terelnek is kifelé minket a ránk várakozó buszokhoz. Az útlevelet este kapjuk majd meg a szállodában, benne a bepecsételt vízummal. Három órakor már a szállodában osztják a szobakulcsokat. Valaki elégedetlenkedik, hogy erkélyes szobára fizetett be, más valaki az istennek nem akar az első emeletre kerülni, holott biztosítják, hogy az éttermi részen nincs zajongás éjszaka. Mosolyogva nézünk egymásra, nekünk tök mindegy, de ezek szerint van, aki a főútra néző erkélyen akar nyaralni? Mi is átvesszük azután erkély nélküli, 5. emeleti szobánk kulcsát, és rövidesen konstatáljuk, hogy színvonala messze felülmúlja várakozásainkat. Tiszta és újszerű minden a Dweik 2-ben. Gusztusos fürdőszoba kézi zuhanyzóval, a melegvíz erős sugárban ömlik. Fenntartás nélkül fekszünk be az ágyba, a matrac jó kemény, nem süppedős. Keresve sem tudnánk problémát találni, de hát nem is azért vagyunk itt. A légkondicionálóra nincs szükség ebben az évszakban, így ki sem próbáljuk. Elhúzzuk a tolóablakot, és élvezzük a beáramló friss levegőt, no meg a mellékutca csendjét. A TV alatti szekrényben kis hűtő, beteszünk egy palack vizet játszásiból. Még az ágyból kapcsolgatom kicsit a TV csatornákat, megelégedve látom, hogy az otthoni Duna TV is vehető. Az olvasó lámpák és a fővilágítás is vezérelhető az éjjeliszekrényről, így nem kell már kimozdulni az ágyból. Fél négy után végül álomba zuhanunk.

A svédasztalos reggelihez 7 és 10 között kell leérkezni. Fél tízkor megyünk le, mert 10-kor a csoportkísérőnk tart eligazítást. Margó fiatal kora ellenére is igen rátermett hölgy, megtudunk tőle pár hasznos helyi információt, árakat, szolgáltatásokat, azután a fakultatív kirándulásokra való rábeszélés következik, amit igen meggyőzően csinál. Mi azonban javíthatatlanul eltökéltek vagyunk, hiszen mi két héttel gazdálkodunk, és minden látnivalóra több időt szánunk. A kiadós reggeli után nyakunkba vesszük a várost, túl messzire még nem mehetünk, mivel az útlevelet csak este kapjuk vissza.

3. Aqaba (november 22. szombat)

Az időeltolódás ugyan nem okoz nagy gondot, de feleségem, Angéla ennél azért több alváshoz szokott. Most viszont fel kell venni az utazással töltött szabadságok tempóját, mert ilyenkor az értékes órákat nem alvással töltjük. Ez esetenként az evésre is vonatkozik, de itt láthatóan nem fenyeget komoly veszély, hogy éhen halunk, hisz a Ramadam ellenére is úton útfélen árusítják a finomabbnál finomabb illatokat árasztó, ínycsiklandó falatokat. Enni viszont nyilvánosan most nem ildomos, mert az egyfajta provokáció lenne a nappali órákban böjtöt tartó muszlim lakossággal szemben. Szerencséjükre a nappalok meglehetősen rövidek már ilyenkor ősszel, fél öt körül lemegy a Nap, és ismét ehetnek. Nekünk ellenben nem kedvez, hogy ennyire szűkre szabottak a világosság órái, mert rövidebb idő jut a látványosságokra.

Az arab világ fő pihenőnapja a péntek, de ma, szombaton is elvileg csak részleges a nyitva tartás. Ebből szerencsére nem sokat veszünk észre. Nem kell sokáig keresnünk a pénzváltó helyet, több is van a közelben. Ezekben valamivel jobb az árfolyam, mint a szállodákban és a bankokban. 100 $-ért 70 JD-t (Jordán Dinár), adnak a kiírás szerint, de mindjárt kiderül, hogy itt is lehet alkudni. Szemrebbenés nélkül adnak 1%-al többet. Közben mosolyognak, barátságosak, megkérdezik honnan jöttünk. Magyar mivoltunk nem okoz szemernyi meglepetést sem. Ha mást mondanánk, az talán annál inkább. A város olyan benyomást kelt, mintha egy kétnemzetiségű országban lennénk. Úgy tűnik, egyelőre még kisebbségben vannak a magyarul beszélő fehér emberek, az őshonos arab lakossággal szemben, akik viszont bizonyságul kitűnő alkalmazkodóképességükre és elsőrangú kereskedői érzékükre, már magabiztosan használják alapfokon vendégeik nyelvét. Elbizonytalanodunk, hogy valóban az angol lenne itt a második nyelv? Ahányszor megszólalunk angolul, azt tapasztaljuk, hogy öntudatosan magyarul igyekeznek válaszolni. Az üzletek kirakatában, az utcákon magyar nyelvű feliratok hirdetik: szeretjük a magyarokat; gyertek be, magyaroknak árkedvezmény; és ehhez hasonlók. A jelenségről ugyan már olvastunk az utazás.com-on is, ezt megelőzően, de azért nem hittük volna, hogy ez nem költői túlzás, és valóban ilyen méreteket ölt. A szállodák vonzáskörzetében rengeteg taxis ajánlkozik, hogy elvisz Petrába, Wadi Rumba, és a Holt tengerhez. Mindegyiknél füzet, melyben honfitársaink elismerő szavai képezik a referenciát, alkalmasint képekkel is illusztrálva, milyen jól érezték magukat az illető taxissal. Az utak egynapos kirándulásokat jelentenek általában, a kuncsaftokat estére visszahozzák a szállodába, hogy élvezhessék a befizetett kényelmet, és a másnapi reggelit. Az ajánlatok olcsóbbak a Jordan Tours fakultatív kínálatánál, amit taxisaink pontosan tudnak, mint ahogy azt is tökéletesen tudják, mely napokon érkeznek újabb csoportok, akik várhatóan fél tíz körül támolyognak le reggelizni, majd a tízórai eligazítás után tódulnak az utcára, nagy százalékban még szabad prédaként. Egy dolgot nem tudnak viszont, azt, hogy mi többnapos távollétre vagyunk elszánva, és egyedül csak Petrában 3 napos jeggyel szándékozunk bolyongani, minden taxis segédlet nélkül. Valószínű ilyen madarat még nem láttak, mert hitetlenkedve vezetik fel újabb és újabb ajánlataikat, pillanatok alatt átkonfigurálva és fejben átszámolva mindent. Szívüket, lelküket teszik ki, már szinte kegyetlennek és hálátlannak érzem magam, azonban véget kell ennek mielőbb vetni. Az én konokságom az ő kitartásuknál is nagyobb. A bevált trükkhöz folyamodok, begyűjtök egy névjegykártyát, és a többieknek azt mutatom fel, hogy már be vagyok szervezve. Ezt tiszteletben tartják, a megkötött üzlet szent dolog. Ezzel a kegyes hazugsággal visszanyerjük mozgásszabadságunkat, és folytathatjuk az ismerkedést a várossal.

10 óra után már kellemesen enyhe az idő, dél felé haladva pedig egyre több ruhadarab kívánkozik le. Mértéktartóan lehet csak vetkőzni, főleg a nőknek kell betartani bizonyos szabályokat. A vállak, a térdek fedve kell, hogy maradjanak, s bár láthatóan vannak, akik ezt nem hajlandóak elfogadni, az éhes férfiszempárok kereszttüzét kell kiállniuk, és alkalmasint szó szerinti csipkelődéssel is számolniuk kell. A déli meleg sem elviselhetetlen, de azért be kell szereznünk pár palack ivóvizet. Ez nem gond, minden üzletben kitéve árulják, és a szálloda halljában is feltornyozva állnak a 6 db 1,5 literes palackot összefóliázva tartalmazó egységek. Áruk 1,5 JD, tehát 9 liter víz kb. 450 Ft-nak felel meg magyar pénzben. Az üzemanyag ennél azért olcsóbb, de arra viszont itt nem lesz szükségünk. A legolcsóbb helyen 1JD a 6 palack ára, egyesével véve persze relatíve drágább. Többen állítják, hogy a csapvíz is iható, és semmi bajuk sem lett tőle, de ennek igazolását nem soroljuk kéthetes utunk legfontosabb célkitűzései közé, így hát inkább beruházunk. A bőséges és késői reggeli után nem vagyunk még igazán éhesek, így inkább szemünknek engedve bevásárlunk a gusztusos süteményekből a közeli cukrász-pék üzletben, és elvonulunk diszkréten, a muszlim szemektől távol, hogy megtömjük magunkat az ellenállhatatlan finomságokkal. Fél dinárért jócskán eltelünk a szezámmagos és édes sütikkel.

Elérkezettnek látjuk az időt, hogy a holnapi utazást megszervezzük. Kimegyünk a busz pályaudvarra érdeklődni, ahol azt a felvilágosítást adják, hogy 2-3 JD / fő a jegy ára Petráig. Egy taxis sündörög körülöttünk, és ajánlgatja szolgálatait. 25JD-vel indít, mi 8-al. Végül utánunk rohan, hogy egye fene, legyen 12JD kettőnknek, de akkor más utasa is lesz még. Belemegyünk, hogy dupla árat fizessünk a buszhoz képest, mert annak indulása bizonytalannak látszik, és megvárják, míg megtelik. A taxis a szállodához jön 8-ra, nem áll meg menet közben, és Petrában is a szállodánál tesz ki - így állapodunk meg.

Megelégedve ballagunk le a tengerhez, és a part mentén folytatjuk a sétát. Eljutunk a "magyarok strandjá”-ig, ahol napi 2 JD-ért egy elkerített, és szemmel láthatóan a szomszédos szabad strandokénál tisztább környezetben lehet pihenni, fürödni. Az árban a nyugágy és ernyő használat is benne van. A késői időpont miatt csak körülnézni kéredzkedünk be, strandolást most nem tervezünk. A part esztétikailag egyébként sem tűnik ellenállhatatlannak. Az igazi szépséget a víz alatt kell keresni, de nem itt, hanem a távolabbi korallzátonyok környékén.

Visszasétálunk a város belseje felé. Feltűnik, hogy milyen sok a fodrászüzlet, és egyik sem áll munka nélkül. Persze mindenütt csak férfiak, a nők frizurája ki tudja hol készül a jilbab alatt. Barátságosan csalogatnak, és egy hirtelen elhatározással be is ülök az egyik szimpatikus helyre. Otthon nem jutott rá időm, és tulajdonképpen már rám fér a nyírás. Az itteni férfiak zömében ápoltak, a hajuk pedig kimondottan rendezett, rövidre nyírt. Elnézem a soron lévő arab vendéget, aki csak borotválásra ült be, és valami általam még nem látott módszerrel éppen az arca felső részén levő finomabb szőrszálak eltávolítása van folyamatban az ujjak közé kifeszített cérnával, melyet a szájba vett végével mozgatva, sodorva történik az epillálás jellegű művelet. Látva érdeklődésemet rajtam is bemutatja tudományát az ifjú mester. Előbb azonban megalkuszunk az árban, 2JD-ben. Hajmosás nincs, egy virágpermetezővel nedvesíti meg a hajamat, majd sebes ollócsattogtatások közepette gyakorlott mozdulatokkal egész tetszetős frizurát varázsol fejemre. Közben barátságosan mókázik, hogy még show műsor jellege is van a dolognak. Közben észrevétlenül lemegy a nap, mindenki megkönnyebbülve kapja elő cigarettáját, most már azt is szabad, meg enni is. Engem is kínálnak, de én nem élek vele. A füstöt gondosan más irányba fújja, hogy ne zavarjon. Bár itthon is ilyen figyelmesek lennének az emberrel, fut át agyamon.

6 órára visszamegyünk a szállodába, ahol Margótól visszakapjuk az útleveleinket, benne a bepecsételt vízummal. Elmondjuk terveinket, hogy néhány napot távol leszünk. Arra kér minket, hogy időnként egy SMS-ben tájékoztassuk, merre vagyunk. Ezt készséggel megígérjük, és mindjárt pontosítjuk is, hogy Petra 3 nap, azután küldjük az első jelzést. Most talán kicsit nagyobb az aggódás, még nincs két hete, hogy Wadi Rumban szerencsétlenül járt egy magyar fiú. Lezuhant a szikláról és összetörte magát. Napokig volt kómában, végül meghalt.

Ahogy beesteledik, fokozatosan élettel telik meg az utca, családostól kiülnek a parkokba, és megkezdődik az evészet. Beindul a falafel sütöde is, árulják elvitelre és helyben fogyasztásra egyaránt. Ez a csicseri borsó pasztából kiszaggatott és olajban megsütött kis fasírtszerű golyócska hommos mártással és lapos kenyérrel, vagy pitában fogyasztva nagyon ízletes, és népszerű errefelé. A golyócskák nagyobb dió méretűek, melyből 4 db kerül 5 Piaszterbe, vagy másképp kifejezve 50 Fill-be (kb. 15 Ft). Vacsorára kipróbáljuk, és nagyon ízlik. Veszünk még egy 1kg-os csomag cashew diót 4JD-ért, amiből az istennek sem engednek le egyetlen piasztert sem, de ahogy számolgatjuk, ez még így is nagyon kedvező ár érte. Most már csak ellent kell állni a kísértésnek, hogy ne vigyük túlzásba a nassolást.

Este átválogatjuk a holmikat, amiket magunkkal viszünk. A búvárszemüvegek, pipák és a hálózsákok maradnak. Wadi Rum előtt még visszatérünk.

4. Petra (november 23. vasárnap)

Reggel 8 előtt pár perccel jól bereggelizve, a bepakolt hátizsákokkal üldögéltünk a szálloda előterében. Pontban 8-kor kiléptem az utcára, mert már kezdtek balsejtelmeim lenni. Feleslegesen. Emberünk már széles mosollyal közeledett, és hadonászva mutatta, hogy csak a sarkon tudott leparkolni. Ahogy ígérte, két utasa már volt. Fiatal arab fiúk, csomagjuk alig, így a mieink bőven elfértek hátul. Még egyszer felidéztem sofőrünknek a tegnap megbeszélt feltételeket, de láthatóan feleslegesen, mert mindenre pontosan emlékezett. Negyed órával később már Aqabát magunk mögött hagyva robogtunk a sivatagi autópályán északra, Petra felé. Aqaba körzete vámszabad terület, így rövidesen egy határátkelőhelyhez hasonló többfolyosós ellenőrző ponthoz értünk. Túl sokat nem foglalkoztak velünk, bekukkantottak a kocsiba, aztán intettek, hogy mehetünk. Az sem izgatta őket különösebben, hogy két külföldi is ül a kocsiban két arab társaságában. Amikor a taxis előző nap győzködött minket, érvei között szerepelt, hogy a busz sokat időzik a vámnál. Nos, erről nem szerezhettünk bizonyosságot. Bár egy jó héttel később, busszal jöttünk vissza, de "befelé" jövet nyílván nincs mit vámolni, így ugyanolyan gyorsan jutottunk át akkor is. Az út nem túl látványos, egyhangú sivatagi tájon vezet át, így fotózásra nem állítottuk meg a kocsit, hogy minél több időt tölthessünk az utazásunk egyértelmű csúcspontjának tekintett Petrában.

10 óra előtt álltunk meg Wadi Musa-ban egy szálloda előtt, ahol a két arab fiú kiszállt. Én is körülnéztem, és meglepve láttam meg a szállodán a feliratot: Al Anbat. Hiszen ezt néztem ki én is a Lonely Planet-ből! Azután viszont az villant be rögtön, hogy kettő is van azonos névvel ebben a kisvárosban, melyet az 1. és 2. számmal különböztetnek meg, és más árkategóriába tartoznak. Ahol megálltunk, az Al Anbat 1. volt, az olcsóbbik. Gyönyörű volt innen a rálátás az egész környékre, a nem túl messzi távolban már sejteni lehetett az ősi Petra városát rejtő völgyet. A szálló tiszta, vonzó helynek tűnt, és minél inkább körülnéztem, annál vonzóbbnak. A recepciós azonnal lecsapott rám, mikor észrevette bennem a hajlandóságot. A Lonely Planet-ben közölt 10 JD-vel szemben a kétágyas szobáért 16 JD-t kértek, amelyet ádáz küzdelemben sem sikerült 12 JD alá nyomni. Az árban benne volt, hogy a gyalog kissé távol eső Petrába minibusszal bármikor bevisznek, és el is hoznak. A reggelinkért viszont még 2 JD-t fizettünk összesen, amire azonban számítottunk. Felhívtak az emeletre, nézzem meg a szobákat. Hát mi tagadás, tetszettek, és a kilátás még pazarabb volt, mint lentről.

Kifizettük a taxisnak a kialkudott 12 JD-t, és gyors kipakolás után bevitettük magunkat a szálló minibuszával Petra bejáratához. Itt kellemes meglepetés ért minket, mert megtudtuk, hogy pár napja fél áron adják a belépőket a lecsökkent forgalom fellendítése érdekében. Ez duplán jó hír volt, mert feltételeztük, hogy akkor nem lesz túl nagy nyüzsgés a völgyben, és ráadásul a normál egynapos belépő áránál is olcsóbban látogathatjuk 3 napon át ezt a nagy kiterjedésű ókori várost. A belépők ára az 50 %-os mérséklés után a következőképpen alakult: 1 napra 11 JD, 2 napra 13,5 JD, 3 napra 16 JD fejenként. A visitor center tájékoztatása szerint a kedvezményes árak év végéig mindenképpen maradnak. Még nem volt 11 óra, és már benn voltunk Petrában a 3 napra váltott jegyünkkel. A bejárattól befelé vezető út folyamatosan lejt a völgy torkolatáig. Ezen a szakaszon még ki kell állni a szamarat, lovat, kordét kínáló beduinok összpontosított támadását, azután már nyugodtabb körülmények között lehet barangolni a 2000 éves város feltűnően jó állapotban megmaradt építményei között. A bevezető szakasz már szép rálátást kínál a völgyet ölelő hegyekre. Ennek a résznek a szépségét legjobb megvilágításban a második nap élvezhettük, mikor korán érkeztünk, és a kelő nap sugarai még lapos szögben érték a tájat. Az út mentén láthatók a nagy méretű, úgynevezett Dzsinn kockák melynek rendeltetését csak találgatják. Balra az északi tájolású Bab as-Siq Triclinium már sejteti, micsoda pompás homlokzatú épületek következnek még a város belső része felé. Egy jó kilométer megtétele után érkezünk a Siq-nek nevezett, keskeny folyosószerű hasadékhoz, mely 200 m magas vöröses homokkő falak között, másfél kilométer hosszan kígyózva vezet a város legismertebb, legszebb, és legjobb állapotban megmaradt látványosságához, a Kincstárhoz (Al-Khazneh). De ne siessünk úgy, előbb még gyönyörködjünk a Siq rejtelmes szépségében. A hasadék egy tektonikus repedés eredménye, nem víz vájta ki. Alját már úttá kövezték, melyen időnként lovas kocsik dübörögnek befelé. Mikor ennek zaja elül, olyan a csend, mint egy szentélyben. Hosszú percekig élvezhetjük úgy, hogy senki mást nem látunk. A délhez közeli időpontban beeső napsugarak csapdába esve vergődnek a néhol 2-3 méteresre szűkülő gigantikus résben, és sejtelmes fénybe borítják a bevezető utat. Mintha egy óriási keleidoszkóp belsejében haladnánk, mely minden kanyar után meghökkentő képet tár elénk. Lassan lépkedünk befelé és hagyjuk, hogy hasson ránk a varázs. Petra azon kevés történelmi városok egyike, mely nem csak a jó állapotban fennmaradt, mai szemmel is lenyűgöző méretű és arányú épületei miatt figyelemreméltó, hanem azért is, mert páratlan összhangban van az önmagában is csodálatos természetes környezetével, amellyel kölcsönösen erősítik, hangsúlyozzák egymás nagyszerűségét. Ez az érzés keríti hatalmába az embert, bármerre is megy, bármerre is néz ebben a faragott homokkő rengetegben. A Siq végén, egy fordulóban, az ember váratlanul megpillantja a Kincstár keskeny szelvényét, mely szinte sokkolóan hat. Mindenki, aki idejön, tudja, hogy ez a kép fogja fogadni, látta már ezerszer a legkülönbözőbb prospektusokban, magazinokban, könyvekben és még ki tudja hány helyen; várja is, hogy na mikor, melyik kanyarban ötlik szemébe a látvány, és mégis olyan ez, mint amikor a férfi életében először áll egy meztelen nő előtt. Elakad a lélegzete, és percekre földbe gyökerezik a lába. Azután megigézve közeledik a rés vége felé, hogy teljes pompájában vehesse szemügyre ezt a csodát, melyet a két évezreddel előttünk élt Nabateusok álmodtak meg, és faragtak ki, életre keltve a hatalmas teret lezáró meredek sziklafalat, mely a Siq torkolatával néz szembe. Háromszor tettük meg ezt az utat, és mind a három nap rabul ejtett minket ez a látvány.

Az első nap mindjárt felfedeztük, hogy a tér jobb oldalán viszonylag könnyen fel lehet jutni egy sziklapadkára, ahonnan kissé oldalvást ugyan, de a homlokzat középmagasságából nyílik remek rálátás a Kincstárra. Meglepően kevés ember lézengett a téren, időnként szinte senki. Zavartalanul pörgethettük vissza az idő kerekét gondolatban, hogy elképzeljük, milyen is lehetett annak idején, mikor az itt élő pásztornép, kihasználva az áthaladó kereskedelmi főútvonalak kínálta lehetőséget, és a hely stratégiai fontosságát, várost alapított, meggazdagodott, és igénye támadt rá, hogy ilyen impozáns alkotásokat hozzon létre az örökkévalóság számára. Amit ma megcsodálhatunk ebben a városban, az zömében valóban az örökkévalóságnak lett szánva, ugyanis sírok, sírkamrák díszes, monumentális homlokzatai, melyek egy kiterjedt nekropolisz részeit alkotják. Az élők városából sokkal kevesebb maradt fenn, és sokkal kevésbé látványos formában. Ennek fő oka talán az, hogy az élők városát valóban klasszikus értelemben vett épületek alkották, melyek romba dőltek az évezredek súlya alatt, míg a nekropolisz gazdagon díszített portáljait a völgyet övező sziklafalakba faragták, mintegy besűlyesztve, és ezáltal védve a környezeti hatásoktól, az eróziótól.

A Kincstárat elhagyva a völgy kiszélesedik, a balra emelkedő magaslaton található az Áldozatok Magas Helye (High Place of Sacrifice), jobbra pedig a Jebel al-Khubtha hatalmas tömbje ágaskodik, melynek meredek falába a város legnagyobb kiterjedésű összefüggő síremlék együttesét faragták. Uneishu sírja, és a Királysírok csoportját alkotó Urna Sir, a sejtelmes fénytörésű Selyem sír, a romjaiban is lenyűgöző Korinthosz sír, és a Palota sír bejárása után a szemközt lévő falba faragott Fasszádok utcája következett, végezetül pedig a római színházat néztük meg. Ez utóbbi már a Krisztus utáni századok római hódításának emléke, mikor a Nabateusok földje a római birodalom egyik tartományává vált. A napot a színház mögötti dombra felkapaszkodva búcsúztattuk, még egyszer megcsodálva a korán nyugvó Nap aranyló fényében fürdő Király sírok komplexumát. Öt órára a város szinte teljesen kiürült, a sötét árnyak gyorsan kúsztak felfelé a völgyet ölelő falakon.

A közelben beduinok üldögéltek a barlangjukból kiszűrődő fénykévében, invitálásukat elfogadva közéjük ültünk mi is, hogy egy tea mellett kicsit elbeszélgessünk. A naplemente után gyorsan hűl a levegő, jól esett a meleg tea, és a baráti fogadtatás is. Ők itt élnek egy lakályos barlangban, mely természetes légkondicionálással rendelkezik: Télen meleget sugároznak a vastag sziklafalak, nyáron pedig hűsölni lehet közöttük. Időnként turistákat is vendégül látnak, ha egy éjszakát itt akarnak tölteni ezen a varázslatos helyen. Jó hangulatban, de már szinte teljes sötétségben indultunk kifelé. A Kincstár homlokzata még ezen a holdtalan estén is tisztán kirajzolódott a csillagok halvány fényében, szemünk már alkalmazkodott a sötétséghez. A Siq-ben azután már bekapcsoltuk zseblámpánkat, hogy a szűk járatban a falaknak neki ne ütközzünk. Kísértetiesen szép volt a látvány így is. A járat kiszélesedésénél egy másik beduin árus üdvözölt minket: "hideg víz, meleg víz". A helyzethez most sem illő magyar szavak hallatán jót mulatva megtanítottuk őt a "jó estét"-re, melyet sűrűn ismételgetve berohant, hogy - mint mondta - beírja a computerébe. Az utolsó szakaszt a kijáratig, még vidámabban tettük meg, élvezve azt a szabadságot, mely csak később tudatosult bennünk. Senki nem tessékelt minket kifelé, senki nem emlékeztetett rá, hogy záróra közelg, sehol egy tiltó tábla, csak nyugodt, barátságos, kedélyes emberek mindenütt. A nap utolsó meglepetése az volt, hogy a szálló minibusza már várt minket a visitor center előtt, s így nem kellett telefonálni érte. Csodálkozásunkra a sofőr csak annyit mondott, hogy tíz év gyakorlat után ennyi érzéke már kell legyen az embernek.

5. Petra (november 24. hétfő)

A második nap már reggel 9 óra előtt a Kincstárnál voltunk, mikor a nap sugarai még bearanyozták a homlokzatot. Feltűnt egy sziklába vágott lépcső a tér bal oldalán, mely láthatólag nem sok érdeklődést váltott ki a látogatókból. Nem tiltotta semmi, hogy elinduljak felfelé, így hát természetesnek vettem, hogy neki induljak. Később egyébként egész utunk folyamán tapasztaltam, hogy szinte sehol sincs tiltó tábla kitéve, és nem is igen korlátozzák az embert semmiben. A másik oldala a dolognak viszont az, hogy jelölésekkel sem kényeztetik el túlzottan a látogatókat, jó lehetőséget hagyva a helyi beduin vezetőknek az idegenek kalauzolására. A sziklafal tetejéig viszonylag könnyen feljutottam, viszont onnan oldalról semmi rálátás nem volt a Kincstárra. El kellett jutnom a tér megkerülésével, a homlokzattal szembe eső párkányra. Ehhez egy hasadékot kellett kereszteznem, ami kicsit komplikáltnak tűnt, de a megoldás, mint mindig, most is egyszerű volt a végén. A térbe torkolló Siq bal oldali falának tetejére jutottam fel, ahonnan szinte szemből, de nagy magasságból pillanthattam rá a már jól ismert, de megunhatatlan szépségű homlokzatra.

Most sem volt sok turista a lenti téren, az a kevés, aki meg ott volt, jelentéktelenül picinynek tűnt onnan fentről, még jobban hangsúlyozva a 40 méter magas homlokzat monumentalitását. Ez a magasság megfelel egy 13 emeletes panelházénak, melyből az alsó 4 emelet 12 méteres szintjéig ér fel a 6 mesterien kifaragott korinthoszi oszlop. Az alsó oszlopsort lezáró fríz felett egy gazdagon faragott timpanon zárja a középső szintet. A felső szint, melynek sajátos kialakítása teszi tulajdonképpen első ránézésre is egyedivé a homlokzatot, rádupláz az előzőek magasságára. Ennek a domináns szintnek a két szélén egy-egy oszlop párral körülvett, fél timpanont tartó szögletes elem ölel közre egy központi, szintén oszlopokkal övezett, kúpos tetejű hengeres elemet, melynek csúcsán egy urna látható. A legenda szerint egy titokzatos fáraó kincsét rejti az urna, és innen ered az épület elnevezése is. Nyugodtan belemerülhettem az arányok e nagyszerű harmóniájának zavartalan tanulmányozásába, mert ebbe a magasságba a lenti zajok már csak halk, tompa foszlányokként szűrődtek fel. Az időtlenség érzését tovább erősítette, hogy a lenti forgalmat a gyalogosokon kívül teve és szamárháton ülő emberek, valamint szamár és öszvér vontatta utasszállító kordék alkották. A Siq folytatásaként, a Kincstártól jobbra kiszélesedő Mózes völgybe (Wadi Musa) is remekül be lehetett látni innen, egészen a színházig, melynek patkó alakú nézőtere olyan hatást keltett, mintha a környező sziklafalak kőzuhatagát szelídítené meg szabályos lépcsőkbe redőzve.

Merengésemből arra ocsúdtam, hogy Angéla már valószínűleg nyugtalankodik, mivel nem látja, hogy baj nélkül feljutottam. Kicsit kihajoltam a szikláról, és így láthattam őt, ahogy mélyen alattam, a Siq másik oldalán lévő sziklapárkányon üldögél. Kiáltásomra jó darabig fürkészgette a hegy tetejét, mire az ellenfényben észrevett. A lefelé vezető út már 10 percet sem igényelt, s közben újabb felfedezéseket is tettem, hogy hogyan lett volna még egyszerűbb a feljutás.

Együtt indultunk be a kiszélesedő völgybe, hogy megkezdjük a mai napra tervezett fő kirándulást: fel az Áldozatok Magas Helyéhez, majd a hegy túloldalán lefelé a Wadi Farasa mentén, illetve tovább a Wadi Thughra, Wadi Numeir és Wadi Siyagh völgyeinek bejárása után vissza az élők városába. Az Áldozatok Magas Helyén lévő két obeliszkhez lépcsős út visz fel, mely a színház előtt indul, a Wadi Musa baloldali falában. A magasság növekedésével egyre jobban kinyílik a rálátás a völgyre, bár a meredek falak között vezető út még csak szelvényeket enged láttatni az egészből. Felérve a tetőre feltűnik a két obeliszk, de a pazar panoráma elvonja figyelmünket, így először a perem felé igyekszünk. A nap delelőn van, így minden irányban ellenfény mentesen élvezhetjük a táj látványát. Keletre és északra a Wadi Musa óriási kanyarára látunk rá, alattunk a királysírok fenséges együttese, a völgy vonulatát követve pedig jól kivehetők az élők városának épebb maradványai is, a Quasr al-Bint templom és az oszlopok útja a Temenos kapuval. Nyugat felé a távolabbi Wadi Thughra, Wadi Numeir és Wadi Siyagh völgyeinek nagyobb síremlékei jól kivehetők. Érzékelhető innen az ókori város hatalmas kiterjedése, és az a hihetetlen nagyságú munka, mellyel a völgyek sziklafalaiba remekműveket faragtak. Elköltöttük a magunkkal hozott ebédet, miközben szemünket is jól lakattuk a fenséges látvánnyal. A hegy délnyugati oldalán ereszkedtünk lefelé, követve a meredek lépcsőkkel járhatóvá tett szent utat, mely mentén további látnivalók sokasága bukkan fel egy-egy kanyar után: egy oroszlános műemlék, a rejtélyes Kert sír, mely mellett egy ciszterna is található, a Római katona sírja, mely már a tetőről csábítóan csalogat, és a vele szemben kialakított Tricliniummal egy nagyszabású kompozíciót sejtet, a szépvonalú Reneszánsz sír, és végül az egyszerűségében is nagyszerű Tőrt oromzatú sír. A Wadi Farasa vonalát követve a távoli Wadi Numeir és Wadi Thughra völgyekbe jutottunk, ahová már ritkán érnek el a rövidre szabott idővel gazdálkodó turisták. Ez a rész kevéssé ismert és látogatott, pedig bővelkedik a sziklába vájt sírokban és barlanglakásokban. Igaz ezek nem olyan mutatósak, mint a Wadi Musa mentén lévők, de itt a zöldellő természet nyújt kárpótlást, néhány még virágzó leander bokorral ellenpontozva a vöröses sziklák monotonitását. Egyszer csak egy csapat kecske mellőz el bennünket, és kisvártatva szamárháton megjelenik egy idősebb beduin pár is, a gazdájuk. Meglepően jó angolsággal adnak útbaigazítást, és készségesen engedik, hogy lefotózzuk őket. Rövidesen kereszteződéshez érünk, ahol jobbra fordulva, a Wadi Siyagh nevű völgyben folytatjuk utunkat vissza, az élők városa irányába.

A múzeumnál rövid pihenőt tartottunk, majd az irányt elvétve a Wadi ad-Deir helyett egy szomszédos völgybe indultunk befelé, hogy a naplementét a Monastery-nél töltsük. Ez a második fő látványosság a Kincstár után. Egy asszony és kislánya, akik szamárháton ügettek el mellettünk, megerősítették, hogy jó irányban haladunk. Csak jóval később szembesültünk vele, hogy a helybelieknek az angol Monastery szó semmit nem jelent, viszont az arab Deir név említésére mindjárt korrekt útbaigazítást adtak. Sajnos már túl későn. Mire visszatértünk az elágazáshoz, a Nap már utolsó sugarait lövellte a völgy fölé magasodó hegycsúcsokra. Ellentmondó információkat kaptunk, hogy mennyi idő alatt lehet feljutni a Deirhez. A kíváncsiság nem hagyott nyugodni, és egyébként sem volt már más dolgunk, így azonnal eldöntöttem: felmegyek most rögtön. Zseblámpám volt, és még egy óra is a teljes sötétedésig. Angéla letelepedett az elnéptelenedett vendéglő kertjében, én pedig hátizsákomat otthagyva nekiindultam. A 800 lépcső nem tűnt olyan borzasztóan nagy számnak, hogy kedvem szegte volna, az LP által becsült egy órát pedig felezhetőnek ítéltem. A tempós haladást a meleg már nem nehezítette, sőt a gyorsan lehűlő levegő, még ösztönzést is jelentett. A sietség ellenére is érzékeltem a hegyoldalban felfelé kanyargó út elbűvölő szépségét, és egy-egy pillanatra hátranézve magamba szívtam a fénytelenségében is lenyűgöző táj látványát. Az út elején egy beduin jött szembe, szamárháton vezetett egy kimerültnek látszó turistát. Elkerekedő szemekkel néztek rám mind a ketten, amint az esélytelenek magabiztonságával kettesével veszem a lépcsőket felfelé. Rajtuk kívül más emberrel nem találkoztam. A huszadik perchez közeledtem, mikor megpillantottam a képekről már ismert kupola tetejét kissé oldalvást, hátulról. Az indulástól számított 20 perc után ott álltam szemtől szembe a Deirrel. Elégedetten szuszogtam, a látvány mindenért kárpótolt. A nap már lement, de még nem volt annyira sötét, hogy egy videofelvételt ne tudtam volna készíteni. Amit ma felvehetsz, ne halaszd holnapra. Ki tudja, mit hoz még a holnap... De ha minden jól megy, akkor ugyanitt egy felejthetetlen naplementét. Az időről szinte meg is feledkezve, vagy húsz percet rohangáltam eufórikus hangulatban, hogy minden szögből megbámulhassam ezt a csodálatos homlokzatot. A méretek, a formák, az arányok, az elrendezés nagyon hasonló a kincstáréhoz, és mégis teljesen másképp hat. A Deirt nem egy völgy mélyén, függőleges falba besüllyesztve faragták, hanem épp ellenkezőleg, egy hegy tetején, olyan hatást keltve, mintha éppen kilépne a háta mögötti sziklából. A Kincstár jó állapotát éppen az magyarázza, hogy a fölé hajló sziklafal megvédte az eróziótól. A Deir esetében hihetetlennek tűnik hogy a kényes homokkő ily tökélyben megmaradt, dacolva két évezred pusztító erejével. Már jócskán szürkült, mikor észbe kaptam, és még nagyobb sebességre kapcsolva, elindultam lefelé. Szemem a sötétedéssel lépést tartva szokta az egyre csökkenő fényt, lábam a túracipő adta biztonsággal szökellt a göröngyös sziklafokokon egyre lejjebb.

Teljes sötétségben értem a vendéglőhöz, ahol Angéla várt rám. Pontosan egy órát töltöttem távol, 17 óra 20 perc volt, de már éjszakai sötétség honolt a völgyön. Ez volt a Ramadam hónap utolsó, holdtalan éjszakája. Holnap az új Hold születésével véget ér a muszlimok böjti hónapja. Lassan lépdeltünk az oszlopok útján, a síri csendben, a Nabateusok egykori városának kellős közepén, és az jutott akkor eszembe, hogy 25 ezer ilyen holdtalan éjszaka telt csak el azóta, hogy ez a város teljes pompájában virágkorát élte. A csillagok egyre fényesebben ragyogtak felettünk, nem okozott gondot a tájékozódás, az út halványan derengett előttünk. A színház utáni barlanglakásból fény szűrődött ki, de semmi mozgást nem láttunk. A Kincstár előtti téren elüldögéltünk egy darabig, fontolgatva, hogy megvárjuk a 1/2 9-kor kezdődő "Petra by night" programot. A 12 JD-t sokalltuk a két órás programért, tekintve, hogy a 3 napos belépőért fizettünk 16 JD-t. Mit is nyújtanak ezért a pénzért? Gyertyákkal és mécsesekkel világítják ki az utat a bejárattól, a Siq-et és a Kincstár előtti teret, majd beduin folklór a megvilágított Kincstár előtt. Üldögéltünk még tíz percet, bámultuk a csillagfényben derengő Kincstár homlokzatát, és úgy döntöttünk, hogy nem várunk két és fél órát. Fáradtak vagyunk, csodálatos dolgokat láttunk, amit nem biztos, hogy fokozni tud egy hangulatvilágításban behajtott turistacsapatban való elvegyülés. Lámpa nélkül indultunk kifelé a Siq sejtelmes sötétjében. "Hideg víz, meleg víz" barátunk megörült jöttünkre a Siq kijáratánál, és mindjárt behívott minket egy kis tea melletti beszélgetésre. Mi müzlivel kínáltuk, és tovább gyarapítottuk spirálfüzetében a magyar kifejezések listáját. Salama - mert, hogy ez barátunk becsületes neve - szorgalmasan jegyzetelt, és szuperlatívuszokban áradozott a magyar nőkről, akiknek vonulását nap, mint nap megcsodálja. Mostanában egyre kevesebben jönnek, - sajnálkozik - és olyanok, akik több napot is eltöltenek Petrában, végképp ritka madaraknak számítanak. Salama jól kommunikál angolul, de megvillantja sokoldalú képességeit más nyelveken is. Sokat megtudunk tőle a helybeliek életéről, gondolkodásáról, szokásairól, és mire búcsúzunk tőle, már 8 körül jár az idő. A kijárat felé közeledve szembe találkozunk azzal a kocsival, melyből a mécseseket rakják ki az út szélére. Jókedvűen üdvözölnek bennünket, eszükbe sem jut, hogy megkérdezzék, mit keresünk még bent. Az út hátralévő részét a mécsesek fényében tesszük meg, a kijáratnál sem kérdez tőlünk senki semmit. Izgatott turisták verődnek össze a visitor center előtt, de mi már csak a vacsorára koncentrálunk.

Felballagunk a körforgalomig, és az előző nap már kipróbált Cleopátra étterembe térünk be egyből. A tulaj régi ismerősként üdvözöl minket, és mindjárt serénykedni kezd a terítékkel. A büféből szabadon választott ételért 3 JD-t számol, a friss Sis Kebab jó adag salátával szintén 3 JD. Jóllakva indulunk a pékség felé, hogy a holnapi hideg ebédhez a szezámmagos süteményekből feltankoljunk. 1 JD alatt fizetünk a sok földi jóért. A cukrászda egy kicsit drágább mulatság, de itt sem tudunk ketten két dinárnál többet költeni, pedig rendesen megterheljük a gyomrunkat. Petra mindezek ellenére drága helynek számít Jordániában, ha nem épp a legdrágábbnak. Végül is érthető, mert ez az a hely, amit semmiképp sem szabad kihagyni, kerül, amibe kerül. Az internet café 1,5 JD egy órára, - szintén nem a legolcsóbb - de telefonálni Európába percenként 1 JD. Gyalogolunk a szállodáig, hogy kicsit ledolgozzunk a kiadós vacsorából. A nap utolsó diadala, mikor a zuhanyból lassan csordogáló melegvizet sikerül hosszas kísérletezés után elviselhető hőfokra beállítani. Altatásra már igazán nincs szükségünk - filmszakadás.