10. Madaba – Nebo hegy, Hammamat Ma'in, Holt tenger. (november 29. szombat)

Éppen azon elmélkedek, hogy milyen hamar képes az ember egy merőben új környezetben is szokásokat kialakítani, miközben elém teszik a friss falafelt, immár harmadszor, ugyanabban a sütödében, és ugyanabban az időpontban. Reggel 7 óra, itt ülünk a Cliff szállodával átellenben Ammanban, és valamiféle számvetést készítünk a reggeli közben, abból az alkalomból, hogy utazásunk feléhez érkeztünk időben, és térben egyaránt. Az első hét alatt bejártuk Petrát, Ammant, Jerasht és a sivatagi várakat, amivel tulajdonképpen az eltervezett program kulturális részét - leszámítva a még hátralévő a Nebo hegyi látogatást és a Madaba mozaik megtekintését - sikerült megvalósítanunk. Egy órán belül elindulunk visszafelé délnek, hogy a második héten olyan természeti szépségekben gyönyörködhessünk majd, mint amilyenek a Holt tenger melléki hőforrások és canyonok, valamint Wadi Rum lenyűgöző sivatagi tájai. Székhelyünket ma áttesszük Madabába, amely ideálisabb kiindulópont a következő túrákhoz, és ahol - némi visszaszámlálás eredményeképp - 3 nap tölthetünk. Mivel ebbe már a mai nap is beleértendő, a megérkezés utánra mindjárt előirányozzuk a Nebo hegy - Holt tenger - Madaba mozaik programot. Reggeli után csomagjainkkal felpakolva indulunk az Abdalira, ahonnan a busz indul Madaba felé. A taxira fél dinárt, a buszra fejenként 0,3 JD-t fizetünk. Az alig több mint 30 km-es utat majd egy óra alatt tesszük meg Madabáig. Közben az LP-ben kitanulmányozom, hogy a várossal azonos nevet viselő szálloda mind árfekvésben, mind pedig földrajzi fekvésében a legkedvezőbb számunkra. Amúgy a város nem túl nagy, és a piac mellett lévő buszállomástól a szálloda sincs messze, így nem bajlódunk taxival. Magamra aggatom a csomagokat, és az LP-ből memorizált kis térkép alapján rövidesen már a megadott címen vagyunk. A szállodát egy keresztény család vezeti, nem mintha ez számítana, de ebben az iszlám országban azért ez egy érdekes színfolt. Láthatóan pangás volt, megörültek nekünk, így nem volt nehéz a kétágyas szobáért 10 JD-ben megállapodni az LP által előjelzett 16 helyett. Nem sokat bajlódtunk a kipakolással, csak azokat a holmikat szedtük össze gyorsan, amit a mai programhoz szükségesnek ítéltünk, vagyis nagyjából a fürdőruha, törülköző – fényképezőgép, kamera tengelyre összpontosítottunk.

Még alig múlt tíz óra, mikor már napi hátizsákokkal felszerelkezve az utcára léptünk, akkor még csak ködösen körvonalazódó elképzelésekkel, hogy hol és milyen járműre fogunk vadászni. Azt már tapasztaltuk, hogy nem olyan nagy baj ám, ha az ember kimutatja tanácstalanságát - esetleg még rá is tesz egy lapáttal, - mert ez egyértelmű jelzés kifelé, hogy nyitottak vagyunk a különböző ajánlatokra. Az itteni emberek pedig elég élelmesek ahhoz, hogy vegyék a jelzést, és mindjárt megsejtsék a bennünk rejlő üzleti lehetőséget. Így hát még épp csak megtorpantunk a szálló előtt, mikor már előttünk is termett egy ötven körüli, de elég nehezen meghatározható korú férfi, hogy a közelben parkoló furgonjára intve felajánlja, elvisz minket Hammamat Ma’in-be, a melegvizű gyógyforrásokhoz. Magamban mindjárt átkonfiguráltam a mai napra előirányzott tervet, mivel a Ma’in melletti források említése nagyon kecsegtető lehetőségnek tűnt az idő még tartalmasabb kihasználásához. Gondolatban a Szent György templom mozaik padlója eggyel hátrébb csúszott a sorban, mivel az csak egy utcányira van tőlünk, tehát megnézéséhez semmilyen segédletre nem lesz szükségünk. Emberünk nem volt túl rámenős, így szolid alkudozások után 14 JD-ről 10-re faragtuk le a viteldíjat, amibe a Nebo hegy felkeresését is bevettük a források elé. A Holt tengerről sem mondtunk le persze, de azt még ekkor nem említettem, mert nem tudtam, hogy jövünk majd ki az időből. Kiderült, hogy emberünk, akit egyébként Odtallah Salemnek hívnak, Romániában tanult testnevelés szakos tanárnak, és ott is nősült. Feleségével és gyerekeivel a kb. 10 km-re lévő Ma’in-ban élnek, de ő itt tanít Madabában, amikor épp nem szabadnapos, mint például szombat lévén épp ma is. Salem jól beszél angolul, és láthatóan örül annak, hogy magyarok vagyunk, mivel kellemes emlékeket őriz azokról a honfitársainkról, akikkel még Romániában találkozott. Madabában a magyarok inkább csak csoporttal fordulnak meg, vagy egynapos kiruccanás keretében érkeznek, olyan, aki itt is száll meg, csak elvétve akad. Így aztán a helyieknek nem sok dolguk akad velünk.

Nem sokat teketóriázunk, pár perc múlva már Salem mögött ülünk a furgonban, úton a Nebo hegy felé.  Negyed óra sem kell hozzá, és megállunk egy park jellegű terület bejáratánál. Megérkeztünk, bár nem nagyon érzékeltük, hogy egy hegyre kapaszkodtunk volna fel. Ez azonban érthető is, mivel 800 m-es tengerszint feletti magasságával a Nebo nem emelkedik ki jelentősen abból a Transzjordán magas fennsíkból, amelyen Madaba is található. A hely hegy jellege igazából csak akkor lesz feltűnő, mikor a park túloldalán lepillantunk nyugatra, a Jordán folyó völgyébe, illetve a Holt tenger medencéjébe, ami Földünk felszínének legmélyebb pontján, 400 m-el a tengerszint alatt található. A párás levegőben sajnos nem látunk túl messzire, bár erősen meresztgetjük a szemünket arrafelé, amerre az előttünk lévő irányjelző tábla mutatja a Holt tengert, és a Jordán túlpartján lévő szent helyeket. Mózesnek három évezreddel ezelőtt megadatott, hogy halála előtt még e helyről megpillanthatta a Kánaánt, az ígéret földjét, ahová 40 évi sivatagi vándorlás után vezette népét, miután kiszabadította őket az egyiptomi fogságból. Minket most valahogy nem érint meg itt a hely szelleme, nem tudjuk átérezni a háromezer évvel ezelőtti magasztos pillanat nagyságát, pedig egy másik kirándulás emléke, egy másik hegyen, még tizenkét évvel korábbról is mindig élénken él bennünk, amint a Sinain felkelő nap beragyogta a tájat alattunk azon a helyen, ahol Mózes megkapta az Úrtól a tízparancsolatot tartalmazó kőtáblákat. Talán a tiszta időben kitárulkozó táj látványa hiányzik most, talán az zavar a képzeletbeli időutazásban, hogy túl kommerszé vált ez a belépődíjas hely, ahová az utolsó méterekig kocsival jönnek az emberek, talán az ormótlan futurista bronz emlékmű rombolja az illúziót, nem tudom. Az biztos, hogy tömegiszonyunk nincs, mert alig lézeng néhány turista a hegyen, aki zavarhatna, és vezetőnk is diszkréten félrevonulva figyel csak minket, hogy szükség esetén rögtön előkerülhessen. Meglátogatjuk Mózes emléktemplomát, mely a 4. században épült szentély különböző korokban történt bővítéséből jött létre. A nagyon jó állapotú padlómozaik a 6. században készült, vadász jeleneteket ábrázol, és a környék egykor gazdag állatvilágát mutatja be a zebrától a leopárdig. Kicsit csalódottan hagyjuk el az emlékparkot, de utazásaink során már oly sokszor volt szerencsénk a jó látási viszonyokkal, hogy ennyi igazán belefér. Végülis a féldináros belépő a kilátást nem garantálja, és ha a mi időráfordításunkat Mózes 40 évével vetjük össze, akkor igazán semmi okunk nem lehet a panaszra.

Miután továbbindulunk, Salem azt javasolja, hogy útban Hammamat Ma’in felé ugorjunk be hozzájuk egy kávéra, hogy bemutassa nekünk a családját, és egyúttal magához vegyen egy adagot az otthon tárolt holttengeri iszapból. Örömmel fogadjuk ajánlatát, mert Salem már kezdi belopni magát szívünkbe, és kíváncsiak vagyunk rá milyen körülmények között él. Azt már tudjuk róla, hogy nem hívő, így nem lepődünk meg, mikor felesége nyugatias öltözékben fogad minket. Két felnőtt gyerekük nincs otthon, csak nyolcéves kislányuk, aki érdeklődéssel méreget bennünket. A lakás szép, tágas, tisztaság és rend van mindenütt, a nappali pedig, ahol hellyel kínálnak, kimondottan ízlésesen berendezett. Elbeszélgetünk a kávé mellett, majd Salem plasztikzsákba pakol egy adag iszapot, és indulunk tovább a források felé.

Ma’intól még egy több mint 20 km-es völgyút kanyarog lefelé, mely direkt a gyógyforrásokhoz vezet. Mindössze 4 km-re vagyunk már csak a Holt tengertől, de ennek a rövid távnak a megtétele a gyönyörű Wadi Zarqa kanyonban még egy kb. 6 órás gyalogtúrát igényelne, melynek során viszonylag nehéz terepen kell közel 400 métert szintben ereszkedni. Már majdnem dél van, mikor a hatalmas fürdő komplexum bejáratához érünk. Salem cinkosan hunyorog, miközben elmagyarázza, hogy fejenként 5 JD-t kellene fizetnünk, de vannak itt ismerősei, akiknél el tudja intézni, hogy egy jeggyel bemenjünk mindannyian. Mi nem vagyunk semmi jónak elrontói, így odaadjuk neki a kért összeget, és a kocsiban maradunk, amíg ő kiszáll intézkedni. Pár perc múlva ragyogó arccal tér vissza, és behajtunk a kocsival mind a hárman. Salem igen otthonosan mozog, és láthatóan nagyon kedvére van a fürdő program. Ahogy leparkolunk odabenn, már kapja is elő az iszapos zacskót és kis motyóját a törölközőbe tekert fürdőnadrágjával. Mi is felszerelkezünk, de előbb még bámészkodunk, mert a hely lenyűgöző. A luxus kivitelű, szolgáltatású és árú fürdő kombinát nem különösebben izgat minket, de a szűk völgy másik felének meredek sziklafalán lezúduló vízesés, annál inkább felkelti érdeklődésünket. A magasban lévő hőforrás vize egy természetes sziklamedencébe zubog alá, ahol néhány helybeli család fürdőzik, és zuhanyozik az erős vízsugárral csapatva magukat. Ezen a helyen a családok együtt fürödhetnek, de a nőkre természetesen itt is ugyanozok az öltözködési szabályok vonatkoznak, nem fedhetnek fel többet testükből. Egy lépcső vezet le a medence szintjére, de vezetőnk már jelzi, hogy ne maradjunk itt, mert a távolabbi vízesés még ennél is szebb és ráadásul kevesebben vannak ott rendszerint. A völgy átellenes, lankásabb oldalába települtek a sokoldalú szolgáltatásokat nyújtó fürdő egységek, a szállodákkal és vendéglőkkel együtt. Szerencsére elég jól belesimulnak a környezetbe, így nem rontják túlzottan a táj szépségét. Amíg nézelődünk, egy televíziós forgatócsoport érkezik oda, és Salem mindjárt ügybuzgón mesélni kezd nekik rólunk, majd ragyogó ábrázattal közli, hogy interjút akar készíteni velünk a Jordán TV. Jön a riporter is, és kérdezi, benne vagyunk e. Hát miért is ne. Kérdéseire elmondom, hogy magyarok vagyunk, a csoportunktól függetlenül egyénileg utazgatunk, mert két hétre jöttünk és többre vagyunk kíváncsiak. Dicsérem a hely szépségét, és biztatok mindenkit, hogy bátran jöjjön, mert biztonságos ország vendégszerető népe várja őket. Mivel az elkövetkező időben sem néztünk TV-t, így fogalmunk sincs, hogy leadták e a beszélgetést valamelyik műsorban. Tekintve, hogy hátralévő egy hét folyamán sehol sem borultak a nyakunkba, vagy súgtak össze izgatottan mögöttünk, és autogramot sem kért tőlünk senki, így nagy valószínűséggel az interjú titkosítva lett, hogy elejét vegyék annak a mindent elsöprő turistaáradatnak, mely szavaim nyomán esetleg bekövetkezhetett volna.

Salemen valami gyermekes igyekezet kezdett eluralkodni, hogy minél előbb birtokba vehesse a játszóterét, amely jelen esetben nyilvánvalóan a második vízesés környéke volt. Olyan volt, mint a kiskutya, mely előreszalad, aztán hátrafordulva türelmetlen izgatottsággal sürgeti gazdáját, hogy ő is jöjjön már. Ahogy közeledtünk a 200 méternyire lévő vízeséshez, egyre inkább kezdtük megérteni vezetőnk elragadtatását. A forró víz több sugárban hagyta el a völgy felső peremét, hogy 25 méteres halálos zuhanása közben többször apró darabokra zúzza magát a legömbölyített sziklapárkányokon, majd ismét szélesebb folyammá egyesüljön, hogy aztán ezt a mutatványt többször megismételve kimerülten ereszkedjen bele a völgy hosszában folydogáló patakba. A víz magas ásványi anyag tartalmának kiválásából, az idők folyamán vastag, többszínű csipke bevonat képződött sziklákon, melyen gyöngyöződve omlanak alá a megszelídített vízfoszlányok. A látvány vetekszik a Yellowstone park Mamut Hot Spring néven világhírűvé vált hőforrásáéval. Itt inkább a sárgás színek dominálnak, de a kaszkádokban alázúduló víz esztétikai értéke sem lebecsülhető a gyógyhatása mellett. Ahogy körbejárjuk a vízesést, minden szögből más arca tárul elénk ennek a csodálatos jelenségnek. Teraszok törik meg a szikla ívét, melyeknek párkányairól függönyként ereszkedik alá víz. Alig tudjuk abbahagyni a fényképezést, pedig Salem már átöltözött és nehezen bírja leplezni türelmetlenségét. Végül mi is felvesszük a fürdőruhát, és a holmijainkat kicsit fedezékbe rejtve, a völgy innenső oldalán hagyjuk, majd követve vezetőnket átgázolunk a patakon. Szaporán kell lépdelnünk a néhol térdig érő vízben, mert irtózatosan forró. A túloldalon egy lankásabb részhez vezet minket Salem, és mutatja a technikát, hogy hogyan tudunk a folyással szemben felkapaszkodni egy ér mentén. Ahol a víz sodrása erős, ott nem tud csúszós algalerakodás kialakulni, a csipkésen kivált ásványi lerakódáson viszont jól tapad az ember lába, amit még tovább fokoz az erős víznyomás préselő hatása is. Feljutunk egy óriási teraszra, mely egyben természetes medencét is képez. Hármunkon kívül mást nem is látunk a közelben, meglehetősen idillikus a környezet. Érdekes felfedezést teszünk a felettünk lévő falon megtörő és ránk zúduló víz hőfokát illetően, mely nem mindenütt egyforma, így hőfokszabályozásra ad lehetőséget, ha az ember addig sasszézik, míg el nem talál egy számára ideális hőmérsékletű helyet. Salem sokat sejtető mosollyal előveszi csodatévő iszapját, és mutatja, hogyan kenjük be vele magunkat. Mikor már csak a szemünk világít a fekete bevonat alól, kiállunk szárítkozni, míg csak cserepesedni nem kezd a rajtunk lévő máz. Ekkor aztán ismét a nagy erővel bombázó zuhany következik, és mi megújhodva bújunk ki iszap kezeslábasunkból. Nehéz szabadulni a kellemesen meleg, masszírozó hatású zuhatag bűvöletéből. Az ember csak forgolódik alatta, hogy minden porcikáját érje a jótékony hatású víz, és ennek a "még egy kicsit itt, még egy kicsit ott" belső alkudozásnak azután nehéz véget vetni. Egyszer csak megtesszük azonban, de már célozgatva rá, hogy nem marad különben időnk a Holt tengeri kiruccanásra. Salem nehezen barátkozik meg a gondolattal, hogy a további lubickolást még egy hosszú kocsikázással cserélje fel, de aztán erőt vesz magán, és ettől kezdve tempósan szedelődzködik ő is. A maradék iszapot egy bokorba rejti, merthogy itt a medence szélén élénk vegetáció is burjánzik, majd megkezdjük a leereszkedést a melegvizes csúszdán, vigyázva, hogy nehogy tényleg csúszdázás legyen belőle, mert ha itt összetörjük magunkat, akkor aztán kárba veszne a bőrápolásra fordított minden igyekezetünk.

Már elmúlt 2 óra, mire ismét a kocsiban ülünk, és visszafelé tartunk Ma’in felé. Bármilyen közel is voltunk a Holt tengerhez, most egy óriási kerülőt kell tennünk észak felé, mert csak a Rama csomópontnál tudunk leereszkedni a part mentén haladó főútra, a Dead Sea Highway-re. Közben megállunk, hogy Salem is vegyen magának ennivalót, de figyelmességére jellemző, hogy kérdés nélkül nekünk is vesz egy-egy colát és édességet, pedig mi hoztunk magunkkal harapnivalót az útra. Több mint 1000 méteres szintkülönbséget kell megtennünk lefelé, miután a forrásoktól előzőleg felküzdöttük magunkat a magas fennsíkra. Az előttünk kígyózó szerpentin útról ragyogó kép tárul elénk, amint egyre közelebbről látjuk magunk alatt a Holt tengert, melyet a kopár hegyek karéja úgy ölel körbe, mintha megannyi óriási, ottfelejtett poros párna volna. A látási viszonyok még most sem igazán jók, párával telített a levegő, a túlpart körvonalai azonban kezdenek lassan kirajzolódni. Eszembe jut, hogy mikor otthon, még az indulás előtt tanulmányoztam a térképet, és próbáltam a Holt tenger méreteit valamihez hasonlítani, a könnyebb elképzelhetőség végett, rájöttem, hogy szinte pontosan akkora, mint a mi Balatonunk. 75 km hosszú és 16 km széles. Mélysége viszont több mint 400 méter! Ez a lefolyás nélküli tenger, mely a földkéreg egy óriási repedésének feltöltésével jött létre, a hatalmas kelet afrikai törésvonal Közel Keletig nyúló folytatásában fekszik. Ugyanazok a roppant erők hozták tehát létre, mint kelet Afrika legmagasabb vulkáni kúpját, a Kilimandzsárót. Ez a kapcsolat a két hely között azért olyan érdekes számunkra, mert januárban ott álltunk a Kilimandzsáró közel 6000 m magas csúcsán, Afrika tetején, és most rövidesen ennek ellenpontjaként megmerülünk a Holt tengerben, mely 400 méterrel van a tengerszint alatt, és ezzel a Föld felszínének legmélyebben fekvő helye.

A Rama csomópont elhagyása után katonai ellenőrzőponthoz érkezünk, benéznek a kocsiba, és intenek, hogy mehetünk tovább. Most már a Holt tenger partján, annak északi csücskétől autózunk dél felé a kopár tájon. Rövidesen elkerített strandrész tűnik fel, kissé viharvert pálmákkal beültetve, mely az előjelző tábla szerint az Amman Beach nevet viseli. Meglehetősen sok ember nyüzsög a kis területen, főleg ahhoz képest, hogy előtte kilométereken át teremtett lelket sem láttunk a kietlen parton. Úgy tűnik, a strandon kívül nincs a környéken más édesvizű zuhanyozási lehetőség, hogy a 30%-os sótartalmú tengerben való fürdés után lemosdjon az ember. Ennek meg is kérik az árát rendesen, a belépő 3 JD fejenként. Mivel mi innen egyből a szállodánkba készülünk visszatérni, lemondunk az itteni zuhanyzásról, és egy csendesebb szakaszon, a strandtól nem messze térünk le a part felé. A levegő, mely szinte áll ebben a hegyektől ölelt mély katlanban, érezhetően melegebb, mint a fennsíkon volt, holott a késő délutáni nap sugarai már alig tudják átküzdeni magukat a sűrű párán, amelybe a túlpart burkolózik. Mivel még enyhe szellő sem borzolja a vizet, felszíne opálos tükörként ragyog, mely a felhős égbolttól a legcsekélyebb kék árnyalatot sem képes kölcsönözni. Visszavesszük a még nedves fürdőruháinkat, és befelé indulunk a kellemesen langyos vízbe. Amíg csak gyalogolunk, semmi különöset nem érzünk, de az általunk keltett hullámok mintha hamarabb halnának el ebben a sűrű közegben. Mihelyt azonban felfekszünk a vízre különös élményben lesz részünk. A nagyobb fajsúlyú vízben ható nagyobb felhajtóerő hatására a test jóval kevésbé sülye el, szinte lebeg a felszínen. Ez érdekes trükkökre és bravúros mutatványokra ad lehetőséget, így készítünk is mindjárt pár elmaradhatatlan fotót, ahogy hanyattfeküdve, szinte felkönyökölve olvasunk a tengerben. A másik furcsaság, amit rögtön megtapasztalunk, hogy a test magasabban elhelyezkedő súlypontja miatt könnyen „felbukik”, vagyis átfordul az ember a vízben. Mialatt mi jól elszórakoztunk, Salem iszapot gyűjtött nekünk a fenékről, mert haza is szeretnénk vinni egy adagot ebből a gyógyhatású anyagból. Később kifelé jövet azt vesszük észre, hogy ez az olajos tapintású víz nagyon lassan szárad rajtunk. Szárítkozás közben a parton gyönyörködünk a kristályos sókiválásokban, mely egyik másik sziklának korallszerű kinézetet kölcsönöz. Fél öt felé jár már az idő, mikor visszaindulunk a kocsival, a nap lemenőben, de az égbolt még világit felettünk. Amikor a közel egyórás út után Madabában a szálloda előtt megállunk és elbúcsúzunk, Salemnek egyből 14 JD-t fizetek a kialkudott 10 helyett, hisz a Holt tengeri kitérő nem volt benne az eredeti tervben. Nem látszik boldognak tőle, de nem is szól semmit, és én azóta is pokolian restellem, hogy akkor nem volt nálam több apró, mert ő volt az az ember, aki tényleg megérdemelte volna. Miután a szállodában rendbe tesszük magunkat, elindulunk a városba, hogy vacsora után nézzünk. Több kebab sütödét is kipróbálunk, fél dinárért egész szép adagot kapunk pitában. Egy cukrászdában fejezzük be végül a vacsora körutat, ahol mértéktartóan bekapunk egy-egy túrós mézes sütit, összesen fél dinárért.

11. Madaba - Wadi Ibn Hammad – Karak (november 30. vasárnap)

Már reggel hétkor elindulunk a szállodából, mert igen ambiciózus tervet állítottunk össze a mai napra. Két canyon felkeresését is megcélozzuk, először Wadi Ibn Hammad szurdokvölgyébe szeretnénk egy túrát tenni, majd a Wadi Mujib canyonba bejutni, annak Holt tengeri torkolata felől. Ehhez egy nagy hurkot kell megtennünk, odafelé a Királyok útján (King’s Highway) déli irányba Karakig, majd a Mazra’a csomópontnál a Holt tenger partján kiépített autóútra (Dead Sea Highway) áttérve, vissza északra Madabáig. Wadi Ibn Hammadhoz, a 86 km távolságban lévő Karak előtt 10 km-el kell majd letérnünk nyugatra, egy kis Batir nevű település felé, míg Wadi Mujibot közvetlenül a Holt tenger partján haladó útról lehet elérni, nagyjából 30 km-re a Mazra’a csomóponttól. Az teljesen világos számunkra, hogy csak akkor van esélyünk egy nap alatt mindezt bejárni, ha taxival megyünk, mely megvár minket, amíg mi a canyonokban túrázunk. A buszállomás felé tartunk, mert ez a forgalmi csomópont a taxisok gyülekezőhelye is egyben. Vásárlunk a péknél néhány süteményt ebédre 1 JD-ért, majd beülünk reggelizni egy falafel sütödébe, átellenben az állomással, és máris felfigyelnek ránk. Egy buszsofőr elegyedik szóba velünk, és érdeklődik, merre tervezünk kirándulást. Végighallgatja elképzelésünket, majd közli, hogy ez 50 JD-be fog kerülni, ha találunk kocsit. Én 20–ról indítok, érezve, hogy ez azért húzósabb út a tegnapihoz képest. Néhány forduló után meg is egyeznénk 30 JD-ben, de ő nem ér rá – mondja – mert neki buszt kell vezetnie. Alkudozásunkra már többen is felfigyeltek, és élénk diskurzus kezdődik sofőrünk és a többiek között arabul. Egyszer csak elővezetnek egy idősebb, fejkendős férfit, hogy ő a mi emberünk, ő elvisz minket. Már csak vele kell megértetniük, hogy mit is várunk tőle. Láthatólag az öreget nem dobja fel túlzottan a jó hír, hogy egész nap furikázhat minket, és közben hosszú órákat pihizhet is. A hangsúlyból, és az erőteljes gesztikulálással kísért szóváltásból arra következtetek, hogy győzködik az idős taxist, ne legyen bolond, fogadja el az ajánlatot, mert 30 JD egy napra nem rossz pénz, és amíg mi kirándulunk, neki addig sincs semmi dolga. Mi ezalatt nem egész 1 JD-ért megreggelizünk, s közben szenvtelen arccal próbáljuk elkerülni azt a látszatot, hogy különösebben izgatnánk magunkat ajánlatunk elfogadása miatt. Végül megszületik a megállapodás mindenki megelégedésére, egyedül taxisunk nem látszik továbbra sem túlzottan feldobottnak. Pillanatnyilag megelégszünk azzal, hogy mi viszont azok vagyunk, bár kicsit baljóslatú árnyakat vet előre az a tény, hogy leendő sofőrünk angol nyelvtudása enyhén szólva hiányos. Úgy gondoljuk, ez nem olyan nagy probléma, mert bár nem hátrány, ha olyan értelmes kísérőnk van, mint tegnap Salem volt - akivel beszélgetni is jól lehetett - de ha nincs más, hát végülis a fontos az, hogy a kocsi elvigyen oda, ahová szeretnénk. Ekkor még fogalmunk sincs róla, hogy a csillogó karosszériájú, kényelmes kocsi a maga nemében legalább olyan matuzsálem, mint aki vezeti, és megbízhatóságban sem sokkal különb nála.

Nyolc óra tájban azután végre elindulunk, a helybeliekhez képest meglepően fehérbőrű taxisunkkal, és még fehérebb Nissan Primerájával együtt délnek, a Királyok útján. Nem lehet azt mondani, hogy száguldunk, taxis és taxija gondosan vigyáznak egymásra. Mi hátul ülünk, hogy legalább egymással kényelmesen beszélgethessünk, taxisunk elől morgolódik néha, mikor egy-egy váratlan úthibán áthaladva zökken a járgány. Amúgy szépen simán siklunk, semmi gond. Már az indulásnál tisztáztuk, hogy Karak az irány, a letérésről Batir felé még nem beszélek, mert nem akarom megzavarni emberünket, akinek érezhetően fogalma sincs, hol lehet első célpontunk, Wadi Ibn Hammad. Én viszont jól felkészültem az útra, kezemben a „Trekking and Canyoning in the Jordanian Dead Sea Rift” című útikönyv, felütve a megfelelő térképrészletnél. Figyelem, hogy milyen helységeken megyünk keresztül, és mik az előjelzések, mert szerencsére sok az angol nyelvű tábla is. Az első figyelemreméltó település, amelyen áthajtunk Libb, Madaba után mintegy 15 km-re található. Ezt követően keresztezzük Wadi Walát, mely további 12 km-re következik, majd újabb 10 km megtétele után érünk a környék egyik legnagyobb városába, Dhibanba. Innen már csak 10 km–re van Wadi Mujib, a Holt tenger medencéjének legnagyobb oldal canyonja, melyet a Közel Kelet Grand Canyonjaként is emlegetnek. Szélessége itt, a Királyok útja mentén 4 km, mélysége eléri az 1000 métert. Látványos szakasza az útnak kétségtelenül, amint hosszan kanyarogva haladunk a wadi peremén, majd egyszer csak széles ívben kígyózva megindulunk lefelé a völgy aljáig. Hihetetlenül száraz sivatagos tájon vágunk át végestelen végig, anélkül, hogy egyetlen csepp vizet is látnánk. Szinte elképzelhetetlen, hogy hogyan lehet Wadi Mujib a környék legnagyobb vízhozamú canyonja, melyen jelenleg éppen duzzasztógát építése folyik. Lent a völgy alján kissé áttekinthetetlen a forgalmi helyzet az építkezés miatt, ijesztően rossz minőségű úton terelnek minket a túlsó oldalon felfelé tekergődző szerpentin irányába. Taxisunk nem akar hinni a jelzéseknek - aztán meg a szemének - és megtorpan, látva a felszakadozott útburkolatot. A kocsi lefullad, és nem is akaródzik neki újra beindulnia. A vezető felcsapja a motorháztetőt, és visszafojtott hangon valami szitkot mormog magában, de ebbe érezhetően több dühöt és indulatot sűrít, mintha hangosan káromkodva csapkodna. Egy szemből érkező kocsi tulajdonosa megerősíti, hogy arra kell majd valóban mennünk, amitől tartottunk, a kérdés most már csak az, hogy mikor leszünk rá képesek. Ezen a ponton már kétségeink támadnak, hogy jól döntöttünk a taxit illetően, de még igyekszünk jó képet vágni a dologhoz, kíváncsian várva a fejleményeket. A wadi valóban monumentális a maga kietlen egyhangúságában, viszont a Grand Canyonhoz való bárminemű hasonlítása felér egy becsületsértéssel az utóbbi sérelmére, így hát nem igazán lelkesednénk azért a gondolatért, hogy huzamosabb időt töltsünk itt a semmi kellős közepén. Wadi Mujib igazi varázsa innen több mint tíz kilométerrel odébb tárul csak fel, de nem az út, hanem a völgy mentén haladva. Nagyjából ott kezd összeszűkülni a canyon, és a meredeken felmagasodó homokkő sziklafalak festői szépségű labirintusában megzabolázott víz zubogókon át bukdácsolva rohan a Holt tenger felé. A mai napra tervezett második kirándulás éppen ettől a torkolattól indulna majd visszafelé, hogy egy jókora darabon felhatoljunk addig a pontig, ahol a képekről már ismert impozáns vízesés lezárja a továbbjutás lehetőségét felfelé.

Egyelőre azonban még itt vagyunk a wadi kiszáradt fenekén, feltehetőleg utunknak éppen azon a pontján, ahol a legnehezebb segítséget kapni, és ahol nem túl sok mindennel lehet az időt hasznosan múlatni. Szerencsénkre negyed óra sem telik el, és a kocsi megadóan ismét beindul. Vezetőnk megkönnyebbülve magyarázza kézzel lábbal utólag, hogy túl volt melegedve a motor, és arra kellett várni, hogy kicsit visszahűljön. Te jó ég, hiszen eddig csak lefelé jöttünk, milyen kilátásokkal indulunk most neki a szerpentin felfelé vivő szakaszának? Csodával határos módon azonban, alig fél óra alatt feljutunk az öreg batárral újabb lefulladás nélkül, miközben most már gondolatban mi is sűrűn fohászkodunk Allah-hoz, akinek az illetékességi körébe tartozónak ítéljük e feladatot. A következő 15 km-es szakasz egy Qasr nevű helységig azután eseménytelenül telik, majd elkezdem figyelni a leágazást Batir felé, melyet a térkép alapján úgy becsülök, hogy most már nem lehet messzebb tíz kilométernél. Egyúttal megkezdem taxisunk lelki felkészítését, hogy számítson a leágazásra, ne „száguldjon” vakon végig Karakig. Mikor aztán szólok neki, hogy most forduljon jobbra, úgy néz rám, mint egy terroristára, aki el akarja téríteni, a térképtől pedig, amit mutogatok neki, olyan rémült lesz az ábrázata, mintha fekete mágiába akarnám beavatni. Megkérdez egy kikanyarodó autóst, és a kapott választól láthatólag megnyugodva, megadóan bekanyarodik. A következő feladat, hogy tartsuk az irányt Batir felé, egy kicsit nehezebbnek bizonyul, mert a félreérthető táblajelzések miatt későn vesszük észre, hogy már Rakin irányába haladunk. Többszöri megállás, kérdezősködés és pályakorrekció után végül sikeresen túljutunk Batiron, elhagyjuk a falutól viszonylag távol eső iskolát is, és követve könyvünk útmutatását rátérünk egy balra ágazó útra, mielőtt elérnénk egy néhány házból álló kis tanyát. Útbaigazító táblák itt már rég nem léteznek, és sejtésünket beigazolandó, a híres neves Wadi Ibn Hammad felé vezető irányt sem jelzi az égadta világon semmi. Sofőrünk becsületére legyen mondva, hogy most már megadóan követi minden útmutatásunkat, pedig ezen a ponton bennünk kezdenek kétségek támadni, mivel elérkezünk egy elágazáshoz, melyről könyvünk nem tesz említést. Amíg mi tanakodunk, a kocsi dönt helyettünk, és végleg felmondja a szolgálatot. Eleinte reménykedünk, hogy csak a szokásos túlmelegedés, de miután 20 perc elteltével sem sikerül újraéleszteni, a kocsit a magunk szempontjából halottnak nyilvánítjuk, a további várakozást pedig felesleges időpazarolásnak. Megbeszéljük taxisunkkal, hogy ha időközben életet lehel járművébe, akkor jöjjön le értünk az út végéig, aminek hátralévő hosszát még jó tíz kilométerre becsüljük. Mivel már közeledünk a 11 órához, és az időcsúszás mellett, még a be nem kalkulált többlet gyaloglással is számolnunk kell, azt kérjük tőle, hogy délután négykor várjon ránk itt, vagy ha tud, az út végénél. A megbeszélés persze itt költői túlzásként arra az összemixelt angol-arab makogás és mutogatás sorozatra utal, aminek eredményeképpen mind a két részről valamilyen illúzió ébred, hogy a másik szándékát megismerte.

Elindulunk tehát gyalogosan azon az úton, melyről időközben kizárásos alapon kisütöttük, hogy az egyedül lehetséges irány Wadi Ibn Hammad felé. Sokáig egy mély völgy bevágást kísérünk jobbról, amelybe minden kanyar után azt hisszük lelátunk majd. Ez az incselkedés elég hosszú ideig tart anélkül, hogy jelentősen lefelé haladnánk, vagy legalább lepillanthatnánk magába a völgybe, amely várakozásunk szerint egyszer csak a keresett canyonná szűkül majd össze. Itt hasít belém a felismerés, hogy a fényképező állványt ott felejtettem a taxi csomagtartójában, pedig kimondottan azért hoztam erre a kirándulásra, hogy a keskeny canyonokban, ahová a nap már nem süt be, jó minőségű felvételeket tudjak készíteni. Hiába, a távolság már túl nagy ahhoz, hogy visszafordulásra gondoljak. További kilométereken át menetelünk, miközben a szélesen szétterpeszkedő wadi túlsó felén, messze a távolban lassan elmaradnak a Qasrnak sejtett városka körvonalai. Azután egyszer csak éles kanyart vesz az út észak felé, és rövidesen kitárul előttünk a völgynek egy nagyobb szakasza. Látszik utunk folytatása, amint nagy kanyarokat véve meredeken ereszkedik lefelé, és belátni szemben egy másik impozáns sziklahasadékba is, mely a mi völgyünknek egyik oldalága lehet, a wadi aljára azonban még mindig nem ér le pillantásunk. Ettől kezdve, a perem 500 méteres tengerszint feletti magasságáról, gyors ütemben haladunk egyre lejjebb, a változatlanul kopár, de mindinkább sziklás jellegűvé váló tájon. Az eleinte még jó minőségű aszfaltozott út, ettől kezdve igencsak töredezett lesz, minek láttán már biztosra vesszük, hogy taxisunk nem fog majd ide lejönni értünk. Közel másfél órája vagyunk úton, amikor az első reménysugár felcsillan, egy csoport élénken zöldellő törpepálma formájában, melyet a wadi túlsó felén veszünk észre, valamivel feljebb, mint ahol annak alját sejtjük. Eszerint már nem lehetünk nagyon messze, és magasságban sem kell többet, mint 60-80 métert ereszkednünk. Még jobban megörülünk, mikor röviddel később meghalljuk a patak csobogását is, és egy utolsó forduló után következő hosszú egyenes szakasz végén egyértelműen feltűnik a canyon vöröses sziklafalakkal határolt, összeszűkülő bejárata. Egy kis üröm is vegyül azonban mindjárt örömünkbe, amint a közelből egy építkezés zajai jutnak el fülünkbe, megtörve ezzel a természet háborítatlan nyugalmát. Közvetlenül a canyon bejárata előtt épül a ház, amelyhez munkások hordják az építőanyagot egy feltornyozott kupacból, melyet nyilvánvalóan teherautóról rakhattak le korábban. Nagy forgalom azonban nem lehet errefelé, mert az elmúlt másfél órában teremtett lélekkel sem találkoztunk, miközben már azon töprengtünk, hogy kinek, vagy minek a kedvéért építhették ki ezt a hosszú, jelzetlen utat.  A környező sziklafalak párkányain több kisebb kalyibára leszünk még figyelmesek, melyek körül kecskék legelésznek, és az egyiknél egy unatkozó szamár is álldogál. A völgy képe drámaian megváltozik, ahogy leérünk az alján folyó patak partjára. Az eddig élettelen tájat dús vegetáció borítja, mintegy oázist képezve itt, a világtól távol eső, elrejtett, szűk kis mélyedésben.

Fél egyet mutat az óra, mikor egy sűrű sással benőtt, alig észrevehető ösvényen keresztül befelé indulunk a canyon belsejébe. A sebes folyású patak majdnem teljesen kitölti a sziklafalak közötti néhány méter szélességű medret. A fal tövében lerakott hordalék sávokon tudunk haladni, időnként a vízből kiálló kövek tetején átugrálva, mikor egy-egy kanyar után a másik oldalra kerül át a járható szárazulat. Kényelmes trekking szandálban vagyunk, de így is bele kell csúsznunk egyszer a vízbe ahhoz, hogy rájöjjünk, nem érdemes görcsösen egyensúlyozni a kiemelkedő köveken és az egyre keskenyebbé váló száraz felületeken, mert a víz kimondottan kellemes meleg! Ettől kezdve felszabadultan trappolunk a patak apró kövekkel borított medrében, élvezve, ahogy a meleg víz csiklandozva bujkál lábujjaink között. Szinte minden talpalatnyi helyen, ahol a víz romboló hatása nem érvényesül, amúgy is növények zöldellnek, melyeket vétek lenne letaposni, és ezzel még az elcsúszás kockázatát is feleslegesen növelni. Élvezettel gázolunk tehát a patakban, mint vásott gyerekek a pocsolyában. Nem győzünk ámulni, hogyan tud ennyi növény ebben a kőbirodalomban megtelepedni. A sziklafalak kiszögelésein a zöld legmélyebb árnyalataiban pompázó pálmafák hirdetik az élő anyag diadalát a halott kövek felett. De hiszen itt még a sziklák is élőnek tűnnek a szurdok falait vastagon borító, minden rücsökben megkapaszkodó, alácsüngő függőkertek hatására, melyeken ezüstösen csillognak a mindenhonnan csurgó, permetező vízcseppek. Elképesztő, hogy a fentről reménytelenül száraznak tűnő sivatagos terület e rejtett zugának mélyén honnan ez a hihetetlen vízbőség. Ahogy haladunk befelé, a folyás irányába, a patak lassan egyre mélyül, dagad, a peremről ezernyi tápláló érből, néhol vastagabb sugárban, máshol épp csak gyöngyözve csordogáló víz hatására. Néhol zubogókon tornázzuk át magunkat lefelé, és térdig merülünk a még mindig meleg vízben, amint belelépünk az erőteljesen átbukó víz által kimosott teknőbe. A szurdok falai egyre magasodnak körülöttünk, és egyre szűkebbre zárják a völgyet, de a lassan fogyó fényben sem ritkul a bámulatos szubtrópusi vegetáció. Mirtuszok zöldellnek, páfrányfák és pálmák koronázzák a völgy fölé hajló kiszögeléseket, a porózus homokkő sziklák vízzel átitatódva szivacsként táplálják a rájuk tapadó növényzetet, ahol pedig csupaszon merednek elő, ott hőkedvelő baktériumok színezik a vörös és a zöld legvalószerűtlenebb árnyalataira. Már régen elfelejtettük a délelőtt minden nyűgét, baját, és eszünkbe sem jutnak a még előttünk álló nehézségek amint teljesen elvarázsolva, lenyűgözve haladunk előre, mintha valami csodaországba cseppentünk volna. Ide még nem hatolt be a civilizáció, magunkban vagyunk, szemünk mohón issza a látványt, és szinte eggyé válunk a természettel. Az idő múlásáról is majdnem megfeledkezünk, pedig lassan vissza kell fordulnunk, hogy a megbeszélés szerint odaérjünk a taxihoz. Azzal bíztatjuk magunkat, hogy visszafelé már gyorsabban haladunk majd, mert nem bámészkodunk, nem fényképezünk, így hát engedélyezünk magunknak még egy kis időt a továbbhaladásra. A szurdok falai szinte összezárulnak már a fejünk felett, amikor egy nagy esésű zúgóhoz érünk, ahol csak teljesen bemerülve tudnánk továbbjutni. Ehhez le kéne vetkőznünk teljesen és a magunkkal hozott vízzáró zsákba csomagolni minden felszerelésünket. Erre azonban már tényleg nem futja az időből, elérkeztünk hát utunk végállomásához. A zúgón túl fátyolszerűen permetező vízesés csillog a szurdok jobboldali fala mentén, a szemből besütő nap fényében. Ezzel a csodálatos képpel búcsúzunk Wadi Ibn Hammadtól.

Fájó szívvel hátra arcot csinálunk, és megindulunk kifelé a canyonból. Pontosan két óra van, tehát másfél órát töltöttünk a canyonba befelé haladással. Kifelé menet szaporázzuk a lépteinket, keményen küzdünk ugyan az áramlattal szemben, viszont célirányosan megyünk, megállás nélkül. Szemünkkel azért folyamatosan pásztázzuk az elragadóan szép szurdokvölgyet, hogy minél többet elraktározhassunk belőle magunkban. Eszembe jut az útikönyvnek az a tanácsa, hogy akinek csak egy canyon bejárására van ideje, válassza Wadi Ibn Hammadot, mely jól egyesíti magában a könyvben leírt további 60 Holt tenger melléki canyon legjellemzőbb karakter jegyeit. Nos, egyelőre összehasonlítást tenni még nem tudunk, de hogy ez a túra utunk egyik fénypontja, ahhoz már semmi kétség nem férhet. A canyonból való kijutáshoz kerek egy órányi idő kellett csak, így délután három órakor elindulhatunk felfelé a völgy peremére vezető úton. Meredek menetelés következik, melynek során kb. 500 méteres szintkülönbséget kell legyőznünk. Félúton lehetünk nagyjából, mikor egy szembejövő teherautóval találkozunk, az első járművel félnapos gyalogtúránk során. Az emelkedő nagy részén túl vagyunk, lassan elérkezünk arra a helyre, ahonnan távcsővel már a várakozó taxit is megláthatjuk. Kis késéssel fogunk visszaérkezni, de még nincs négy óra, mikor már látótávolságba kerülünk. A taxitól nézve könnyen észrevehetőek vagyunk, mint a völgy peremén mozgó két apró pont. Távcsövemet a távoli útelágazásra szegezem, és csalódottan konstatálom, hogy nyoma sincs autónak a környéken. 40 perces késéssel érünk az elválási ponthoz, már kezd sötétedni. Zseblámpával végigpásztázom a környéket, hátha legalább az állványt kitette sofőrünk, vagy valami üzenetet esetleg hátrahagyott, de semmit sem találok.

Ekkor a távolból kocsizúgásra leszünk figyelmesek, és a következő pillanatban már látjuk is a völgyből felfelé tartó jármű reflektorát. Valószínű a teherautó jön vissza, és hozza haza a lent dolgozó munkásokat – tippeljük. Mikor odaér, leintjük a teherautót, hogy felkéredzkedjünk. Egy fekete férfi a sofőr, jelzi, hogy szálljunk fel. Hátraindulunk, és kapaszkodunk fel a platóra, ahonnan már ismerős arcok mosolyognak ránk, a lenti munkások azok. Közben a sofőr mellől is kiszáll két ember és hátrajön értünk, hogy üljünk csak előre, majd ők szállnak fel hátra. Menet közben elmesélem a sofőrnek a történetünket, és megtudom tőle, hogy ők Karakba tartanak. Tulajdonképpen ennél jobbat nem is kivánhatnánk ebben a helyzetben. Kérem, hogy egy olcsóbb szállodánál tegyen majd ki minket. 100 méterre állunk meg a karaki vártól, bár a sötétben, csak a táblát látom, a várból semmit. A szálloda, ami előtt állunk, a Tower Castle nevet viseli. Kérdem a sofőrt, mivel tartozom, semmivel - válaszolja ő. Egy köszönettel mindenképpen – felelem erre, és elbúcsúzunk. A recepciós egy szimpatikus egyiptomi férfi, akit Samírnak hívnak. Mindjárt leültet, teával kínál minket, és én elmesélem neki is történetünket, hogy meglágyítsam kicsit a szívét, mielőtt még a szobaárról kezdünk tárgyalni. Végül 8 JD-ben állapodunk meg reggeli nélkül. Samir elkalauzol minket egy szomszédos utcában lévő vendéglőbe, ahol jól bevacsorázunk ketten 4 JD-ért. Jól esik végre ülve enni, mert a nap folyamán csak menet közben tudtuk bekapkodni az ebédre magunkkal vitt ételt. Ezt azonban cseppet sem sajnáljuk, mert kár lett volna egy percet is veszteni a canyonban töltött időből.

Karakban töltöttük utunk legpazarlóbb éjszakáját, mert amíg ott aludtunk, két sokkal jobb szállodai szoba is üresen várt ránk, egy Madabában, egy másik pedig Aqabában.

12. Karak - Wadi Mujib – Madaba (december 1. hétfő)

Mikor felébredünk Karakban, még mindig a tegnapi canyon túra hatása alatt vagyunk. Talán nem is nagy baj, hogy nem sikerült két ilyen kirándulást bezsúfolni egy napra, mert kell egy kis idő, míg felfogja, és megemészti az ember a természetnek ezt a tömény szépségét. Persze azért azt sem bántuk volna, ha – amint terveztük – ma ismét Madabában ébredünk, és egy harmadik canyon felé vehetnénk most az irányt. Nem így történt, és ezen most már kár bánkódni. A mai napra szerényebb terveink vannak, a Holt tengeri úton szeretnénk visszajutni Madabába, és közben persze megállni egy kirándulásra a Wadi Mujib hídnál, hogy amennyire csak tudunk, felhatoljunk az itt végződő szurdok völgyben. Madabában talán megtaláljuk majd eltűnt taxisunkat, és ami ennél fontosabb, a nála maradt állványt, végül pedig megnézzük végre a híres térkép mozaikot is. Holnap mindenképpen vissza kell indulnunk Aqabába, hogy elegendő időnk maradjon még a sivatagi kirándulásra Wadi Rum-ban, és egy kis búvárkodásra a Vörös tengerben.

Wadi Mujib neve akkor vált fogalommá számomra, mikor egy filmet láttam Jordánia nemzeti parkjairól, melyben a király, II. Abdullah személyesen kalauzolta végig a nézőket. Sok szép tájat mutatott be a film, de Wadi Mujib valami egészen különös módon hatott rám, amennyiben meglátni és beleszeretni pillanatok műve volt. Tisztában vagyok vele, hogy ez a mostani kirándulásunk nem nevezhető éppen az időzítés magasiskolájának, mivel a Nemzeti Park, mely magába foglalja a canyon legszebb részét is, október 31. és április 1. között elvileg zárva van. Ennek ellenére úgy gondolom, és az eddigi jordániai tapasztalataim is ezt látszanak megerősíteni, hogy talán mégis bejuthatunk ebbe a szentélybe, és láthatjuk legalább egy kis részét ennek a csodának. Az óriási kiterjedésű Wadi Mujib leglátványosabb része a Holt tengeri torkolattól felfelé eső 2 km-es szakasz, mely tulajdonképpen egy keskeny siq, – vagyis canyon - vadul rohanó patakkal a mélyén, egy impozáns 15 m-es vízeséssel, és számtalan kisebb nagyobb zubogóval. Többféle módon lehet megközelíteni, de ami esetünkben most szóba jöhet, az a torkolattól való felúszás, abban a reményben, hogy így eljuthatunk a vízesésig, ahonnan persze már nincs tovább. A klasszikus út ennek fordítottja, a fentről való leereszkedés, de ahhoz a megfelelő felszerelésen kívül egy jó helyi vezetőre is szükség van - ami mellesleg kötelező a Nemzeti Parkban.

Rettenetesen izgat, hogy sikerül e majd bejutnunk a canyonba, és hogyan jutunk egyáltalán el oda, így elhatározzuk, hogy nem töltjük az időt a karaki vár megnézésével, annak dacára, hogy ilyen karnyújtásnyira vagyunk tőle. Az erődítményt egyébként a 12. században építették a keresztes hadjáratok idején, tehát nem az iszlám építészet alkotása, mint a korábban látott, és négy évszázaddal korábban épült sivatagi várak. Miközben reggeliző helyet keresünk és buszra meg taxira vadászunk, a várat is körbejárjuk, mely kívülről nem tűnik túl látványosnak, még a lenti útról sem, amely fölött magasan trónol a város szélén. Reggelire megeszünk egy nagy adag friss falafelt, a továbbjutás azonban nehézkesnek tűnik, mert nincs olyan buszjárat, mely a Holt tengeri úton menne Madaba felé. Ez érthető is, hiszen nagyobb település nem nagyon van a part mentén a déli csücsökben lévő Mazra’a és az északi végen található Rama csomópontok között. Hiába erőlködök, nem találunk olyan taxit, mely 30 JD alatt elvinne. Annyit kérnek tehát, mint amennyit a tegnapi sofőrünk kapott volna az egész napos oda-vissza útra. Elég sok időt vesztünk a keresgéléssel, alkudozással, míg végül rászánjuk magunkat egy bizonytalanabb kimenetelű, kicsit kalandosabb, de pénztárca kímélő változat megpróbálására. Elmegyünk a Mazra’a csomópontig közlekedő olcsó busszal, aztán majd meglátjuk hogyan tovább. Ellentmondó információkat kapunk arról, hogy honnan indul a kérdéses busz. Megkérdek egy jólöltözött idősebb urat, aki épp békebeli járművébe készül beszállni. Töpreng egy keveset, aztán magyarázkodás helyett int, hogy szálljunk be. Tulajdonképpen mi is így gondoltuk, és nem is rosszul, mert a busz a városnak egy elég távoli pontjáról indul. Megköszönjük a barátságos úriember szívességét, és felszállunk a buszra, miután többen is egybehangzóan megerősítik, hogy Mazra’a felé megyünk majd. Az öregúr még egy darabig töpreng a kocsiban, aztán kiszáll, odamegy a sofőrhöz, és ő is tisztázza, hogy tényleg arra megyünk e, majd kedvesen odaint nekünk, hogy nyugodtan maradhatunk, jó buszra szálltunk. 

Kissé türelmetlenek vagyunk, mert elmúlt már tíz óra, de a busz szerencsére alig tíz percen belül elindul anélkül, hogy megtelt volna. Karak 1000 méterrel van a tengerszint felett, innen ereszkedik le 1400 métert a meredek szerpentin út nyugat felé, a 20 km-re fekvő Holt tenger déli végében található Mazra’a-hoz. Buszunk alig több mint fél óra alatt teszi meg ezt az utat, melyért mindössze 0,2 JD-t fizetünk fejenként. A táj lenyűgözően tárul ki alattunk, ahogy lefelé kanyargunk a távolban csillogó tenger felé. Mikor a part közelébe érünk, előremegyek a sofőrhöz megtudakolni, hogy van e valamilyen csatlakozási lehetőség északra, mellyel el tudnánk jutni a Mujib hídhoz. A kérdést igyekszem úgy feltenni, hogy lehetőleg minél többen hallják az elöl ülők közül, növelve ezzel az esélyét egy estleges kedvező válasznak. Számításom ragyogóan beválik, az egyik utas mindjárt felajánlja, hogy leszállás után azonnal továbbvisz minket fejenként 1 JD-ért. Méltánytalannak érzem, hogy ezen alkudozzak, így rögtön elfogadjuk a kedvező ajánlatot, mely lehetővé teszi, hogy időveszteség nélkül jussunk el célunkhoz. Hátramegyek a csomagokért, és szólok Angélának is, hogy készüljünk az átszálláshoz. Emberünk szól a sofőrnek, hol álljon meg pontosan, és már látjuk is az úttól nem messze várakozó jeep-et, mellyel tovább utazunk majd. Tíz perccel tizenegy előtt áll meg buszunk, rajtunk kívül még két másik utas is beszáll az ott parkoló kocsiba, és nyomban el is indulunk. Ennél jobban megtervezni sem lehetett volna a csatlakozást. Az út – feltehetőleg a világ legmélyebben fekvő útja - néhány méterrel ugyan a Holt tenger szintjénél magasabban visz, földrajzi értelemben azonban mégis 400 méterrel a tengerszint alatt. Ragyogó derült idő van, az ég kékje most élénken tükröződik vissza a víz sima tükrén, mikor a terepviszonyok épp rálátást engednek. Meresztgetjük a szemünket, hogy időben felismerjük a Mujib hidat, de sofőrünk nyugtatgat, hogy majd szól ő, ha odaérünk, ne izguljunk. Körülbelül 30 km-t megyünk a parton észak felé, mikor megpillantjuk a modern építésű hidat, mely legalább 20 méteres magasságban ível át a Mujib folyó torkolata felett. Pontban fél tizenkettőkor ott állunk hát végre a völgy kijáratánál, melyhez oly nagy reményeket fűztem, de amelynek láttán most csalódottság tölt el, mert a híd alatti széles parti sáv úgy néz ki, mint valami épülő ipartelep. Már a híd maga is elég disszonánsnak tűnik ebben vadregényes tájban, de ami alatta történik az maga a szentségtörés. Földgépek hada szántja, nyúzza a talajt iszonyú zajjal, a terepet munkások tartják megszállva; daruk, oszlopok, vezetékek, beton elemek, vashordók kaotikusnak tűnő összevisszasága tűnik rácáfolni arra, hogy itt egy természetvédelmi terület belépő pontján volnánk. Nem nagyon lesz lelkiismeret furdalásunk, hogy ha behatolunk a jelenleg hivatalosan zárva tartó Nemzeti Parkba. A rend kedvéért azért megkeressük az RSCN (Royal Society for Conservation of Nature) irodáját, mely egy kis méretű bódé a híd alatt, de miután elégedetten konstatáljuk, hogy zárva van, nyugodt lelkiismerettel és határozott léptekkel megindulunk az építési területen keresztül. Végülis tiltó táblát, kerítést itt sem látunk, senki nem szól ránk, nem kérdezik, mit csinálunk.

Mielőtt a patak elhagyja a völgyet, az utolsó szakaszon kiszélesedik és elmélyül a meder, szinte egy kisebb tavat képezve a kilépő pont előtt. Ebből egy keskenyebb résen át, meredek lejtőn zuhog alá a víz, mintha egy lefolyó dugóját húzták volna ki, hogy azután az építkezésen túl ismét elcsendesedve ömöljön bele a Holt tengerbe. Felmegyünk a tavacska partjáig, ahonnan úgy tűnik, simán be lehet úszni a völgybe. A víz most nem olyan kellemes langyos, mint tegnap Wadi Ibn Hammadnál volt, s bár túl sok melengető napfény nem éri a völgy alját, hőmérséklete azért az úszáshoz elegendő. Angéla ennek ellenére úgy dönt, hogy nem vetkőzik neki, hanem inkább a csomagokkal kint marad, és megvár, amíg visszajövök. Gyorsan átöltözöm, a vízhatlan zsákba csak egy törölközőt, és a fotófelszerelést pakolom át, majd fürdőnadrágban, és trekking szandállal a lábamon belemerülök a vízbe, és a bójaszerűen lebegő zsákot magam előtt tolva megindulok úszva befelé. Micsoda pompás medence ez! A türkiz színű víztükör rendkívül szépen harmonizál az izzó vörös gigantikus szikla blokkokkal, melyek körbeveszik. Ötven méter megtétele után a meder sekélyebbé válik, és a víz már nem tölti ki teljes szélességben a szurdok alját. Több helyen hordalék sziget emelkedik ki, néhol már növényzet is megtelepedett a tetején. Mintegy kétszáz méter hosszú ez az egyenes, egyre szűkülő szakasz, melynek végén már csak térdig, illetve bokáig érő sebes folyású, kristálytisztán átlátszó vízben gázolok felfelé. Mielőtt a völgy derékszögben jobbra fordulva még drámaibban összeszűkülne, egy búcsúpillantást vetek kifelé, s ebből a távlatból már nem is tűnik olyan rémesnek és hangosnak a kint folyó munka. A következő pillanatban bekanyarodok abba a keskeny, két-három méter széles hasadékba, amely azután több kilométer hosszan tekergőzve a színeknek és formáknak szinte végtelen gazdagságát kínálja. A hely leginkább a szintén páratlan szépségű arizonai Antilop Canyonra emlékeztet, vagy közelebbi hasonlatot véve a Petrabeli Siq-re. Előbbinél lényegesen magasabb, 200 méteres sziklafalak ölelik közre, utóbbinál pedig keskenyebb, néhol szinte összefonódnak a sziklák az ember feje felett. Mindkettőtől lényegesen különbözik viszont abban, hogy alját szinte teljesen kitölti a sebesen folyó víz, alig hagyva egy-egy szárazulatot, a belső íveken lerakott hordalékszigetek formájában. A homokkő falak hihetetlen színvilága, a halvány sárgától a vörös szinte összes árnyalatán keresztül, egészen a legmélyebb barna tónusokig terjed. Anyaga szinte puhának, formázhatónak tűnik, olyan könnyed ívekben hajladozik, amint futónövény módjára kúszik fel alig látható magasságokba, a világosság felé. Idelenn félhomály uralkodik a természetnek ebben a monumentális templomában, ahol a patak egyenletes morajlása, a Teremtőt dicsőítő zsoltárként tölti be a teret. A mederben, aranyos színben csillognak a szétmorzsolt apró kövek milliárdjai, a nagyobb tömböket a víz haragos zúgással igyekszik elnyelni, örvénylő medencéket mélyítve mögöttük. A fény csapdába ejtve vergődik a szűk résben, sejtelmes fátylat szőve közben a sziklák közé, melyen aztán leereszkedve végül, erejét vesztve szóródik szét a canyon alján. Növényi életnek itt már semmi nyoma, de lépéseim nyomán madarak rebbenek fel búvóhelyükről. Létükről a falak tövében, és a kiszögeléseken felhalmozódó ürülékük is árulkodik. A külvilág zaja szinte pár lépés után elhal, a csend és magány e végtelennek tűnő szövedékében nincs semmi, ami megzavarhatná az áhítatot, a természet határtalan szépségének intenzív átélését. Elhatározom, hogy csak visszafelé fogok fotózni, addig ki sem bontom a vízhatlan zsákot, mert nem akarom megtörni a varázst, inkább folyamatosan haladok befelé, a kíváncsiságtól is hajtva, hogy vajon meddig engedik a természet erői az előrejutást, hol parancsolnak végül megálljt. Helyenként zúgókon kell felkapaszkodnom, de különösebb nehézség nélkül, legalább másfél kilométeren át folytatni tudom az utam. Már kezdek reménykedni, hogy rövidesen elérem a nagy vízesést, mikor egy hatalmas kőtömbhöz érek, mely teljesen lezárja a szűk járatot. Körülötte irgalmatlan erővel tör át a víz, mely akkora lyukat mélyített már az innenső oldalon, hogy mellmagasságig süllyedek el benne, mikor a tövébe állok. A simára koptatott kövön nem tudok fogást találni, és mivel egyedül vagyok, meg a biztonságos visszatérésre is gondolnom kell, feladom ezen a ponton. Egy órája indultam el éppen, de úgy érzem, mintha átléptem volna közben egy másik dimenzióba, ahol az idő már nem játszik szerepet. Visszaindulok, és most már előveszem a fényképezőgépet is, hogy valamit megörökíthessek ebből a csodaországból. Most lenne jó a fényképező állvány, hogy a kevés fényben hosszú idővel exponálhassak, de be kell érnem azzal, hogy a falon keresek alátámasztási felületet a bemozdulás elkerülése végett. Lehetetlen feladat fotón visszaadni ezeket a valószerűtlen arányokat, mivel ez a canyon olyan, mintha egy hajszálrepedés lenne a Föld kérges bőrén.

Ha az ember itt alaposan körülnéz, és mélyebben belegondol, micsoda gigantikus erők hozták létre és formálták később ezt a mély repedést, a földtörténet vaskos könyvének egy rövidke fejezete nyílik meg számára. Nem is tudom, hogy kiérnék e innen valaha, ha a magammal hozott film egyszer csak el nem fogyna. Filmtartalékom azonban elfogy, és ezzel jelentős impulzust kapok a valóságba való visszazökkenéshez, mely azután lesz csak teljes, mikor az utolsó kanyarban a beszűrődő zaj is fülembe csap, és a beáradó fény széles kévéjét megpillantom. Ismét bemerülök a türkizes vízbe, hogy kiússzak Angélához, aki türelmesen vár rám már több mint két órája. Miközben törölközöm és öltözök, ömlik belőlem a szó, bár a látottakat szavakban visszaadni elég reménytelen vállalkozásnak tűnik.

Átvágunk ismét az építési területen, melyen túl a Holt tenger kék tükre még mindig hívogatóan ragyog. Miközben már a Madabába való hazajutás gondolata foglalkoztat – visszatérve ezzel teljesen a realitások birodalmába – észrevesszük, hogy egy pihenőjét töltő kamionos épp begyújtja a motort, és indulni készül. Lerohanjuk mindjárt, és megkérdezzük, hogy elvisz e minket a Rama csomópontig. Int, hogy szálljunk fel, és ezzel a visszaút első szakaszának megtételére vonatkozó kérdés meg is oldódik. Tíz év körüli fiúcska ül elől, aki készségesen félrehúzódva hátra enged minket. Vonásai alapján a sofőr fia lehet, csillogó szemekkel, istenként nézi apját, aki épp a műszerfal rejtelmeit magyarázza neki. Háromnegyed óra alatt elérjük Rama-t, ahol elbúcsúzunk az Amman felé igyekvő kamionostól, majd úgy helyezkedünk az elágazásban, hogy a Madabába tartó autók időben észrevehessenek minket. Egy idősebb arab férfi is várakozik az út szélén, keveset tud angolul, de annyit megértünk, hogy ő is Madaba felé menne, Allah azonban ma nem túl kegyes hozzá. Délután három van, másfél óra múlva kezd sötétedni, és még egy nehéz szakasz áll előttünk, 1200 méteres szintkülönbséggel, a forgalom viszont gyérnek is alig mondható. Szerencsére nem nagyon van időnk belegondolni a kedvezőtlenebb lehetőségekbe, mert alig pár perc múltán megáll mellettünk egy terepjáró, és felveszi az idős arabot, velünk együtt. Mindjárt visszatér optimizmusom, és elkezdem szőni a terveket, hogyan fogom még most este megtalálni az állványt, mert a híres mozaikokat, már arról szeretném fotózni. Egy órát tart az út Madaba belvárosáig, a rend kedvéért megkérdem sofőrünket, tartozunk e valamivel, és a válasz most is egy hárító mosoly. Így aztán kölcsönösen további jó utat kívánunk egymásnak, és elindulunk a közeli buszállomással szemben lévő falafel sütödéhez, oda, ahol kalandos utunk két napja elkezdődött.

12 a.  Nyomozás az eltűnt állvány után, avagy tisztelgés helyett puszi.

A fiú, aki a reggelit akkor felszolgálta nekünk, és az alkudozásnál segített tolmácsolni, most is szolgálatban van, és emlékszik is ránk. Elmeséljük neki esetünket a taxissal, akivel itt hoztak minket össze, és akinek a csomagtartójában maradt végül az állványunk. Gyorsan megérti, miről is van szó, és láthatóan felháborodik azon, hogy sofőrünk ott hagyott minket megállapodásunk ellenére. A taxisra emlékszik, de nem ismeri, így int, hogy menjünk vele, és ezzel csapot, papot otthagyva átszalad az út túloldalára, egyenesen egy ott várakozó motoros rendőrhöz. Élénk kézmozdulatokkal kisérve előadja a történetet, és látjuk, hogy a rendőr is kellő komolysággal kezelve ügyünket, először csak röviden belekérdezget, azután megpróbál valamilyen személyleírást összehozni. A rendszám sokat lendítene a helyzeten, de hát az eszünkbe sem jutott, hogy felírjuk, vagy megjegyezzük, így marad a kocsira és gazdájára vonatkozó ismertető jegyek összegyűjtése. Egyre duzzad körülöttünk a tömeg, mindenki tudni vél valamit, és megpróbál valamilyen módon hasznosan hozzájárulni az ügymenethez. A rendőr társa is már a színen van, mert úgy látszik itt is él az a szemlélet, hogy egy rendőr nem rendőr, tehát párban fordulnak elő leginkább. Rövidesen akkora a csődület, mint egy valamirevaló tömegszerencsétlenségnél. Összenézünk Angélával, és kényszeredett mosollyal állapítjuk meg, hogy a történet kezd kilépni abból a mederből, melybe tartani igyekeztünk, és az események irányítása kezd kicsúszni kezünkből. A rendőr végül átadja nekünk az arabul lejegyzetelt, összegyűjtött információkat, és az egyik taxist megkéri, vigyen be minket a kapitányságra, és mesélje el ott élőszóban is az eddigi fejleményeket. Megadóan beszállunk hát a taxiba, magunkban elbúcsúzunk a ma esti mozaiknézéstől is, és azon túl, hogy reméljük, megkerül az állványunk, most már egyre inkább a kíváncsiság is kezd hatalmába keríteni minket, hogy mivé duzzadhat még ez a történet.